dr. Ravasz László püspök beszéde

a pestszentimrei baraktemplom felszentelése alkalmával.

1946. augusztus 11.

 

 

7. dicséret 1 - 2.

8. dicséret 1 - 2 - 3 - 4.

 

 

Ige: 84. zsoltár 1 - 8.

 

1A karmesternek: "A szőlőtaposók" kezdetű ének dallamára. Kórah fiainak zsoltára.  2Mily kedvesek a te hajlékaid, ó Seregek URa! 3Sóvárog, sőt eleped a lelkem az ÚR udvarai után. Testem és lelkem ujjongva kiált az élő Istenhez.  4Még a veréb is talál házat, és a fecske is fészket, ahova fiókáit helyezi oltáraidnál, Seregek URa, királyom és Istenem! 5Boldogok, akik házadban laknak, szüntelenül dicsérhetnek téged! (Szela.)  6Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol. 7Ha a Siralom völgyén mennek is át, források völgyévé teszik azt, az őszi eső is elárasztja áldásával. 8Újult erővel haladnak, és megjelennek Istennél a Sionon.

 

 

Örökkévaló Istenünk, mennyei Édesatyánk a Jézus Krisztus által, szívünk tele van ujjongással, szánk hálaadással, mert nagy a Te kegyelmed, véghetetlen a Te irgalmasságod, gazdag és ajándékozó a Te két kezed. Köszönjük Neked, hogy erre a napra felvirrasztottál. Köszönjük Neked, hogy itt egybegyüjtöttél minket, a Te népedet, véren váltott örökségedet. Áldunk Téged ezért a hajlékért, kézzel csinált emberi hajlékért, amelyben a Te nagy nevednek ismerete világosodik és a Te szent Lelked hatalma jár. Könyörgünk hozzád örökkévaló Istenünk, adj a mi szívünkbe élénk töredelmet, hadd sírhassunk nyilván és titkon való könnyeinkkel Teelőtted magunkért, magunkon. Szítsd fel a hitünket, hogy megragadjuk és elfogadjuk felénk nyújtott kezedet, azt az égi kart, amely ha áld, ha ver, atyai kéz, mindenhatóság és örök szeretet keze. Adj szemeink elé világosságot, lássuk akaratodat, engedelmesen fogadjuk be üzenetedet, boldogan ajánljuk fel magunkat szolgálatodra, hogy ebben a mi együttlétünkben neved magasztaltassék, országod közelebb jöjjön, akaratod meglegyen az egész földön, most és minden időben. A mi Urunk Jézus Krisztus nevében kérünk hallgasd meg a mi imádságunkat. Ámen.

 

31. dicséret.

 

János mennyei jelenések kv. 21.22.

"Nem láttam templomot a városban, mert az Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak a temploma."

 

Kedves Atyámfiai, most a nyáron meglátogattam Baranyát és a Vértesalját, egyházkerületünk leginkább sújtott gyülekezeteit. Meg kell vallanom, nem igen van megrendítőbb tapasztalás, mint nézni egy olyan falut, amelyet jól ismertünk a régi időkből és látni azt, hogy a falu közepén a templom egy kőrakás csupán, amely felett dudva nő. Olyan érzés ez, mintha valaki meglátná menyasszonyát világtalan szemmel közeledni feléje, vagy szép derék fiát mindkét lábán amputálva. Megérzi az ember, hogy a magyar szólás, amelyik azt mondja, hogy a torony a falu nyele, nem üres emberi találás, hanem ez hozzátartozik a falu lelkéhez, a falu életéhez. Isten láthatatlan keze ezeken a nyeleken keresztül tartja kezében a magyar lelkeket, a magyar végzetet, a magyar jövendőt. Mert a templom egy kőbe épített állandó hitvallás: az odafelvalókkal törődjetek. A templom egy állandó kőbe épített fogadalom: a láthatatlanokra nézünk és nem a láthatókra. Akár élünk, akár halunk, az övéi vagyunk. A templom egy szótlan és örök viszony lesz, isteni nyertes őr a temetővel szemben. És a templom a győzedelemhez jutott vitatkozás vásárterekkel és szórakozóhelyekkel szemben, a harangok szavában angyalok és emberek nyelve olvad össze: vox angelica, vox humana, azért az ember bánata benne sír, mindenki megérti, örök. És Isten vigasztalása benne balzsamoz, mindenki megérti és mindenki gyógyul tőle. Azért lep meg testvéreim a felolvasott Ige, amely a Szentírásnak abból a részéből való, amelyben János apostol leírja a világ végét, a végső dolgokat, a tökéletes, teljes kibontakozását az isteni gondolatnak, az új ég és új föld megjelenését és benne valaminek káprázatos színpompával a mennyei Jeruzsálemet, a betelt remények boldog megérkezésének, célhoz ért világteremtés csúcspontját. És ebben a Jeruzsálemben nincsen templom. Templomot nem láttam abban, mert az Úr, a mindenható Isten annak temploma és a Bárány. A templomnéküli város a mai elmélkedésünk tárgya. Nézzük meg, hogy gondolják ezt az emberek és hogy gondolja ezt Isten.

 

 

Az emberek nagyon régen megtanulták azt, hogyha egy népet legyőznek, az a nép még lehet erősebb a vesztett csata után, mint amilyen volt. Ha egy nép hős fiait kiirtják, pusztító háborúban, az anyák új fiakat szülnek. Ha egy népet deportálnak, a nép lelke hazajár és a hazajáró lélek után egyszerre megindul hazafelé a nép. És nem lehet feltartóztatni. Egy népet csak akkor lehet elpusztítani, ha megölik a lelkét. Ha kiölik belőle magasabb hivatástudatát, elpusztítják a hitét az örökkévaló dolgokban, ha az értékelését szállítják alá, egyszóval, ha eszményeit gyilkolják meg. Miután az életeszmények olyan szent és nagy dolgok, amelyek akár hívő, akár hitetlen embernél vallásos színezetet nyernek, vagyis a hívő ember Isten kezéből veszi el s a hitetlen ember számára az életeszmény az Isten kezét pótolja. Éppen ezért az eszmények összeszövődnek a vallásos élettel és a templomban testesülnek meg. Egy népet akkor lehet elpusztítani, ha szétdúlják a templomait. Szétdúlt oltárok köve alá lehet temetni a lelket a feltámadás reménysége nélkül. Ezért mindíg szokás volt, mikor egy népet ki akartak irtani, elvenni tőle a templomát, templom nélküli várossá tenni. Többféle módon lehetett ezt tenni.

A legbrutálisabb, a leggonoszabb, s hála Istennek, a leghiábavalóbb módja az, ahogy ezt a Pestszentimrét akarták templom nélküli várossá tenni. Mikor a háború zivatarában német katonák kivonuláskor felrobbantották ezt a templomot ebből a gondolatból, üres feltevésből, hogy az ellenség ne használja tüzérségi megfigyelőnek, felrobbantották ezt a templomot, ott vannak szétdúlt kövei. Dolgozó emberek, szegény emberek, hívő magyarok építették tulajdon két kezükkel, szájukból elvett falatokból, a lelkük megszaggatásával. Olyan volt, mint egy mezei virágcsokor egy bokályban, tiszta szobában, iratos patyolaton. Nem volt semmiféle  összeköttetésen nagy, világvédő hatalmasságokkal, egyszerű, hívő, imádkozó embereknek volt testvéri, családi gyülekezőhelye és az a prédikáció folytatódott benne, amely a názáreti zsinagógában zendült a Lukács evangélista elmondása szerint, mikor foglyoknak szabadulást, betegeknek gyógyulást, útonjáróknak megérkezést, szegényeknek evangéliumot, az Úrnak kedves esztendejét prédikálták. Nyilvánvaló bizonyosság ez annak,hogy ha egy gondolkozásmód, egy emberi csoport maga elé tűz infernális célokat, szeretet helyett gyűlöletet tanít, szolgálat helyett uralkodást tanít, megnyerés helyett erőszakot tanít, testvériség helyett testvérharcot, faji gyűlöletet tanít, akkor annak vége nincsen, süllyed a elállatiasodás felé s a végén Kain a szétrúgott oltár köveivel veri agyon testvérét, Ábelt. Így lett templomnélküli várossá Pestszentimre is, de csak ideig-óráig, mintha földből nőtt volna ki ez a kis templom, egy nagy megnyert csata, felharsanó új tiltakozás, örök mégis: itt állunk, itt vagyunk, zeng ősi zsoltárunk, szárnyal imádságunk.

 

A másik módja atyámfiai, amikor meg lehet fosztani egy közösséget templomától, templom nélküli várossá lehet tenni egy közösséget az, amikor a templomba belopakodik egy olyan idegen tanítás, amely nem Isten Igéje, nem evangélium. Mikor a templomban nem találtatik meg Isten, mert nem az Ő beszéde hirdettetik benne. Észrevétlenül szokott ez megtörténni. Nem rohammal, mert akkor odaállnak az emberek a templomajtóba és testükkel védelmezik meg. Észrevétlenül, csendesen,  rendszerint valami kedves, népszerű gondolatnak az örve, az ürügye és jogcíme alatt. Nem vonják kétségbe Isten létét, csak úgy akarják berendezni a világot, mintha nem volna. Nem akarják Krisztust nyíltan detronizálni, csak olyan tanításokat hirdetnek, amelyekkel a Krisztus királysága nem egyezhetik meg. Nem az Isten dicsőségét keresik, az ember dicsőségét. Nem az örökkévalóságot: a múló érdekeket, nem az Isten törvényeit, hanem az ember igényeit,  hasznát, kedvét, szerencséjét,nem az Ige örök gondolatai világoskodnak, amelyből egy jotta sem veszhet el, hanem népszerű emberi tanítások, amelyet elneveznek egyszer nacionalizmusnak, egyszer liberalizmusnak, egyszer konzervativizmusnak, valami népszerű szóval jelölnek, észrevétlenül becsempésznek a templomba olyan gondolatokat, amelyek nem az Isten gondolatai. Megtörtént még a keresztyén egyházzal, még a protestantizmussal is, megtörtént a magyar reformátussággal is, hogy átmenetileg olyan tanítások lettek úrrá a templomban és az igehirdetéseiben, amelyek nem az Isten örök izenetei, hanem emberi bölcsességek. És akkor kiderült, hogy hiába van a saját templomában az ember, azért mégis idegen benne. Nem lakik Isten abban a hajlékban, rá lehet írni a templom ajtajára: a gazda elköltözött ismeretlen helyre. És ilyenkor a hívő emberek összebújnak, mint az első karácsonyon a betlehemi istállóban, az első pünkösdkor a jeruzsálemi felházban, kívül a templomon, távol a templomtól várják a beteljesülést, a Szentlélek kitöltését és hiába zúgnak a harangok, ragyognak külső és belső fénytől az Isten hajlékai, maga a város, maga a gyülekezet, maga a halhatatlan lélek templom nélküli város és templom nélküli gyülekezet.

A harmadik formája, hogy templom nélkülivé tegyenek egy várost, amikor kiábrándítják Istenből az embert, amikor tagadás lesz úrrá a lelkek felett. Ennek rendszeresen az egyház bűne az előfeltétele, mert nem volt evangéliumi az igehirdetése. Nem volt hitvalló a magatartása, ezért győzhetett benne a tagadás. Az a tagadás, amelynek gyilkosabb kockázata nincs az emberi vakmerőségnek, mert rettenetes dolog az embertől elvenni azt a hitet, amelyik megbékélteti életében és halálában.

Olyen könnyen mondják az emberek, hogy a vallás ópium, nemcsak ópium, nagyon sok minden azon kívül, de igenis az is. S vajon áldanók-e azt a kezet, amelyik ebből a világból elrejtene egyszer minden novokaint, minden érzéstelenítőt, amit az emberi tudomány adott a szenvedő emberiségnek? Kórházakban, halálos ágyakon, milyen volna az a név, amelyik attól a gyógyszertől megfosztotta a szenvedő embert?

Testvéreim, a tatárjárás után ellopták az itt maradt tatárok a kiráyi pecsétet, az elbújt embereket királyi pecséttel hívták elő, hogy jöjjenek és lássanak hozzá az ország újjáépítéséhez. Előjöttek és a bizonyos halálba mentek. Jaj, annak a népnek, amelyet végső menedékhelyéről, a templomból előcsalnak azért, hogy a végső kiábrándulás lemeztelenítő, koldussá tevő, lélekgyilkos áldozataivá legyenek. Egy barátom beszélte, aki keletre, Ázsiába utazott: különös érzés a szuezi csatorna bejáratától elbúcsúzni az utolsó keresztyén templomtól és aztán menni mind beljebb, beljebb egy ismeretlen világba, ahol nem tündöklik a kereszt és a betlehemi csillag, ahol ismeretlen név Jézus Krisztus neve, ahol nem tudják az emberek a Miatyánkot, ahol a Biblia gondolatai nem szövik át a műveltséget. Jaj, magyar népem, ilyen hajóra ne ülj fel, akármilyen ékes és akármilyen ragyogó legyen.

 

De Istennek is van egy gondolata a templom nélküli városról. A mennyei Jeruzsálemben, ahol minden beteljesedik, ahol a reménység valósággá lesz, ott nincsen templom, mert az Úr, a mindenható Isten annak temploma, ls a Bárány. Testvéreim, az ember templomot azért épít, hogy Istennel találkozzék, mert hite szerint Isten abban a templomban valamiképpen ott lakozik. Az Ószövetség tanítása szerint ott lakozott a frigyládában. A legnagyobb keresztyén egyház tanítása szerint, római katolikus testvéreink tanítása szerint ott lakozik az eucharistiában. A református egyház tanítása szerint ott lakozik az Ő Igéjében és Szent Lelkében. Isten található a mi templomainkban az Ő Igéjében, világossága teremtő gondolatában és található Szentlelkében, megmaradó, átalakító, torkot szorongató, szíveket összetörő és minket újjászülő személyes hatalmában. De a földi élet korlátoltsága miatt ez a találkozás és ez a jelenlét csak szimbólumokban jut kifejezésre. Képekben. Minél szellemibbek a képek, annál többet mondanak és annál nagyobb a lelki valóságtartalmuk. S abban az esetben különös mondanivalója van ennek a fatemplomnak. Az első fatemplom új szimbolikája jelent meg a magyar földön és ez a jelentősége a mai nap történelmi pillanatának. Ezt a deszkákból és gerendákból összealkotott hajlékot az egyházak világszövetsége, az ökumené, magyar szóval szent szomszédság ajándékozta Krisztus nevében a pestszentimrei gyülekezetnek. Ezzel ez a templom itt arról beszél,hogy van a világon egy láthatatlan lelki internacionálé. Az első, az örök és az utolsó, a mennyei internacionálé. Mert abban a keresztyén egyházak világszövetségében egyesült a keresztyénségnek minden egyháza, vagy szervezetileg, mint az összes protestáns és görögkeleti egyházak, vagy jóakaratú együttműködésben, mint a legnagyobb keresztyén egyház, a római katolikus egyház. Ezzel együtt megjelent ebben a megvert és megátkozott és darabokra szaggatott világban annak élő realitása: legyenek eggyé énbennem. Ezzel megjelent az egyetemes emberiség gyakorlati követelése. A világ-családiasságának gondolata, amely egy Atyának gyermekeiül néz minden embert és az embersége révén egy család tagjává. Nem csak egy vér, hanem egy lélek is. Ezzel újra erősödött az örök harc a gyűlölet és a háború ellen. Kiengesztelődést hirdet osztályok, pártok, nemzetek felett, nagy közös egységekben való találkozást. Ebben a keresztyén világszövetségben minden párt képviselve van. Vannak ott szociáldemokraták, kommunisták, liberálisok, konzervatívok. Krisztusban testvérek, a Lélek által egyek. Ebben az új közösségben van egy nagy ígéret, a testvéri segítség ígérete, épp most, amikor a világ törvényszéke előtt a magyar vádolva, árván, tanuk és védők nélkül áll, kiszolgáltatva vádolóinak és kiszolgáltatva bíráinak. Itt egy új fogódzási pont, egy felénk nyúlt kézszorítás, könnyes utunkra dobott rózsalevél, síró orcánkra hulló testvéri mosoly. Magyar véreim, ennek a fatemplomnak szimbolikáját szorítsuk szívünkre, becsüljük meg feleljünk vissza neki és tudjuk meg, nem vagyunk egyedül, a számunk légió, vezérünk a Krisztus, győzhetetlen, mert a kereszten meghalt érettünk és áll a jelszó: A győzelem, ami meggyőzi a világot, a mi hitünk! Ámen!