1997. október 27-31.
A keresztyén reménység távlatai
„Mert
megjelent Isten kegyelme, mely üdvöt (megmentést) áraszt minden ember számára,
és arra nevel minket, hogy megtagadjuk az istentelenséget és a világi (kozmoszra
– világrendszerre irányuló) vágyakat, és ép ésszel (józanul), igazságosan és
istenfélelemmel (Istenben boldogan) éljünk a mostani világkorszakban, várva a
boldog reménységet és a nagy Isten és üdvözítőnk (megmentőnk) Krisztus Jézus
DICSŐSÉGÉNEK MEGJELENÉSÉT.” (Titusz 2,11-13)
Világosabban és tömörebben aligha lehetne összefoglalni az ősgyülekezet
hitét és életét, mint ahogy ezt Titusz levelének ezekben a soraiban olvassuk.
Ebben az idézetben a vezérszólamot a következő mondat viszi: „várva a boldog
reménységet és a nagy Isten és üdvözítőnk (megmentőnk) Krisztus Jézus
DICSŐSÉGÉNEK MEGJELENÉSÉT.”
Az a történelmi korszak, amelyben ez a reménység kigyulladt az emberi
szívekben, a római birodalom dekadens és hanyatlásnak induló korszaka volt.
Megtérni, csatlakozni a keresztyénséghez tulajdonképpen azt jelentette, hogy
ebből a pusztuló és reménytelen világból átlépni egy csodálatos eljövendő
világba, amely ugyan még nincs itt, de hamarosan, bármelyik pillanatban
megérkezhet. A keresztyénség számára minden nap az utolsó idők napja volt. A
gyülekezetek Maran-Atha gyülekezetek voltak. Egyszerűen szólva: Krisztus népe a
jövő népe volt.
Napjainkban újra olyan időket élünk, mint a Római Birodalom idézett
századaiban. A világ újra reménytelen világgá vált. Legalábbis a mi európai
kultúránk hanyatlóban van, a régi társadalmi keretek felbomlottak, az erkölcsi
értékek semmivé váltak.
Pedig ez a mi XX. századunk soha nem látott optimizmussal kezdődött. A
tudomány és technika gyors és hatalmas fejlődése azt a hitet keltették, hogy az
egész emberi életben olyan óriási haladás következik be, amely rövidesen
valóságos paradicsommá teszi a földet.
Aztán jött a két világháború annak minden szörnyűségével és következményével
és a nagy optimizmus odalett. Milliók pusztultak el a frontokon, a gázkamrákban
és a gulágokon. Műemlék városok váltak a földdel egyenlővé, a bombázások
következtében. Megszületett az atombomba és egyben az atomhaláltól való félelem,
majd jött a környezetszennyezés, az ózonlyuk, az AIDS, a drogok, a terrorizmus
és itt vannak az egyéb fenyegető jelenségek is, amelyek rászoktatnak bennünket
arra, hogy állandó krízishelyzetben érezzük magunkat, és semmi reményünk ne
legyen a holnap felől. Bizonyos tudományos felmérések szerint, ha minden így
folytatódik tovább, akkor 2040-re megszűnhet az emberi élet a földön. Ma már nem
arról beszélnek, hogyan bontakozhat ki egy gazdagabb élet a földön, hanem arról,
hogy túlélheti-e földünk azt a katasztrófát, amely rá vár.
Milyen nagyszerű lenne, ha ebben a sötét és reményt vesztett világban is
eredeti fénnyel ragyogna fel az a keresztyén reménység, amelyet – szerencsére –
megőrzött számunkra a Biblia. Hányan térnének meg most is ennek a reménységnek a
kedvéért, mint ahogy az ősegyház idején is sokakat éppen ez vonzott Krisztushoz.
Sajnos
azonban ez az eredeti keresztyén reménység elég hamar kialudt, illetve
megváltozott, hogy azután a középkoron, a reformációs időkön keresztül ebben a
formában érkezzen el hozzánk, illetve úgy örököljük, mint ősi hagyományt.
De miről is van szó? Miben áll a mi örökölt keresztyén
reménységünk és mi volt az eredeti, a bibliai?
Az örökölt, hagyományos keresztyén reménység legegyszerűbb formája az,
ahogyan népegyházi tömegeinkben, sőt, mondhatni, az egész európai kultúrkörben
él, s ahogyan az temetések alkalmával kifejezésre jut. (Sajnos, legtöbbször már
csak ott, de ott sem mindig.) A lényege az, hogy halála után az ember a mennybe
jut, ott van a halhatatlan emberi lélek hazája és ott talál örök boldogságra és
nyugalomra. Azonban előfordulhat az a szerencsétlen eset is, hogy valaki nem a
mennyországba jut, hanem a pokolra, de erről a temetések alkalmával nem illik
beszélni, és nem is igen beszélnek az igehirdetők. De már a templomokban sem
igen esik erről szó, hiszen már a múlt században megírta Pfeninsdorf teológiai
Professzor, hogy a modern embernek nem szabad a kárhozatról beszélnie.
Összefoglalóan tehát azt mondhatjuk, hogy a hagyományos keresztyén reménység
a túlvilági reménység.
Ezzel szemben az őskeresztyének nem abban reménykedtek, hogy haláluk után
majd a mennybe jutnak, hanem abban, hogy a mennyből – talán még életükben –
visszajön Jézus és helyreállítja Isten királyságát a földön, annak teljes
gazdagságában és dicsőségében. A világtörténelem azzal végződik, amivel
elkezdődött; újra paradicsom lesz a földön, de most már a Megváltás nagy Műve
után az marad örökre. Ha mindezt egy ábrán szemléltetni akarjuk, akkor két
nyilat kell egymás mellé rajzolnunk úgy, hogy az egyiknek éle lefelé, a másik
pedig felfelé irányuljon, a felfelé irányuló a hagyományos keresztyén
reménységet, a lefelé irányuló pedig az eredetit ábrázolja.
Az utóbbi évtizedekben hatalmas fejlődésnek indult a teológiai tudománynak
az az ága, amelyet eszkatológiának, vagyis az utolsó idők tudományának nevezünk.
És ebben a fejlődésben már az imént említett lefelé mutató nyíl a domináns,
vagyis az őskeresztyén reménység rekonstrukciója folyik, Én is ebben a
szellemben szeretném most megtartani három előadásomat a végső dolgokról, mégis
úgy, hogy inkább a Bibliához kívánok ragaszkodni, mint bizonyos
szellemi-teológiai irányzatokhoz.
Mai
első előadásomban a keresztyén reménység távlatairól szólok a másodikban az
utolsó idők jeleiről, a harmadikban pedig a mi ébrenlétünkről kívánok beszélni,
vagyis arról, hogyan kell várni Jézust.
1. Az eredeti Bibliai reménység átváltozása
Először azt kell megvizsgálnunk és megértenünk, hogyan változhatott meg az
eredeti bibliai reménység aránylag olyan rövid idő alatt. Némelyek szerint
ugyanis már a második században megindul a nagy változás. Úgy tűnik, hogy
alapvetően két oka volt ennek. Az első, Jézus visszatérésének, a PARUZZIÁNAK
(eljövetel) késése, illetve elmaradása volt. Az 1. Thessz. 1,10-ben Pál apostol
még arról ír, hogy a thesszalonikai gyülekezet Jézus-várásának nagy híre van az
egész világon, de Péter apostol már arról kénytelen írni, hogy csúfolódók
támadtak, akik azt kérdik: „hol van az Ő visszajövetelének ígérete” (2. Péter
3,3-4)
De volt egy másik, még ennél is súlyosabb oka annak, hogy Jézus várása egyre
inkább háttérbe szorult. Ez pedig a görög gondolkodás(mód) behatása volt a
keresztyénségbe.
A keresztyénség mindenestől a zsidóságból nőtt ki, zsidó gyökereiből
táplálkozott.
Ennek a gondolkodásnak a lényege abban állt, hogy noha az ember Isten
lehelete által nyert életet, mégis földi lény, akinek rendeltetését Isten ide
helyezte a földre. Ezt a teremtésbeli Ordináciát a bűneset sem változtatta meg,
és amikor Isten a megváltás ígéretét tette, akkor is a földre helyezte annak
végső célját és nem a mennybe, amely az Ő dicsőséges trónusának helye és az
angyaloknak világa. Nyersebben szólva, Isten nem kötött kompromisszumot: ha nem
sikerül üdvterve a földön, majd gondoskodik róla, hogy sikerüljön a mennyben.
A görög gondolkodás viszont az embert elsőrendűen szellemi lénynek
tekintette, akinek a teste csupán börtöne, amiből a halál által kiszabadul. A
nagy görög filozófus, Platón szerint ez az egész anyagi világ sem más, mint örök
szellemi ideák mása és tükre. Ez a filozófia bizonyos pontokon érintkezett a
zsidó vallással, hiszen a Biblia szerint is az embernek Isten Szelleme ad
életet, sőt a halál után az ember a szellemvilágnak abba a részébe jut, amelyet
a görögök Hádésznek, a zsidók pedig Seolnak (alvilág, láthatatlan ország), a
holtak hazájának neveznek.
De a Biblia még újszövetségi részében sem tekinti a test börtönéből való
szabadulásnak és üdvösségnek a halált, hanem ítéletnek, mivelhogy a halál nem
más, mint a bűn zsoldja (fizetsége). (Róma 6,23)
A görög
gondolkodás hatására viszont a túlvilág egyre inkább kezdte elfoglalni azt a
helyet a hívők lelkében, melyet addig az eljövendő Isten országa (királysága)
töltött be, amelyet Jézus Krisztus az ő dicsőséges Paruziája (eljövetele),
Epifániája (megjelenése) alkalmával fog megvalósítani. Egyszóval, kialakult a
Mennyországnak és a Pokolnak az a képzete, amelyről már szóltam, és amely
uralkodóvá vált a keresztyénségben mind a mai napig.
Ezen a ponton szinte kiáltva lehet feltenni a kérdést; Mi hát akkor a
keresztyén reménység? Mi történik velünk a halál után? És egyáltalán, mik a
keresztyén reménység egyéb vonatkozásai?
Az ezekre a kérdésekre szóló válaszokat – ahogyan szerény hitem szerint
megértettem –, azzal kezdem el, hogy az újszövetség is fenntartja az ószövetség
Seol-képzetét, amely szerint a halottak kivétel nélkül ide jutnak, a Holtak
Hazájába. Titokzatos árnyak világa ez, melyben van bizonyos létezés, de nincs
igazi, valóságos élet. Némi különbség azért van itt is, amint látjuk azt a
Gazdag és Lázár példázatából, de az egészet véve a Seol mégiscsak ellentéte a
valóságos világnak, s az ottani élet az ittenihez viszonyítva csak olyannak
mondható, mint az éjszakai álom.
Ezért imádkozik így a zsoltáríró:
„Fordulj felém Örökkévaló (Jahve), szabadítsd ki lelkemet, segíts meg
szereteted kedvéért! Mert a halálban nincs emlékezés Rólad, a Seolban
(alvilágban) ki ad hálát neked?” (Zsoltárok 6,5-6)
Mindenesetre a Seol olyan átmeneti, illetve közbeeső hely, ahol a halottak a
feltámadásig el vannak zárva.
Óriási változást jelentett ebben a tekintetben az a pillanat, amikor a
keresztfán függő Jézus azt mondta a mellette szenvedő latornak: „Ámen, mondom
neked, ma velem leszel a Paradicsomban!” (Lukács 23,43) Vannak exegéták
(írásmagyarázók), akik szerint a vesszőt el kell tolni és így kell olvasni:
„Bizony mondom neked ma, velem leszel a Paradicsomban.”, de ez az okoskodás sem
képes meggyengíteni az egész Újtestamentumnak azt a bizonyságtételét, hogy
Krisztus engesztelő halálával csakugyan megnyílt a Paradicsom az emberi lelkek
előtt.
De hol van és mi ez a Paradicsom? A második Korinthusi levél 12. részében
azt olvassuk, hogy Pál apostol elragadtatott a harmadik égig, a Paradicsomig.
Némely bibliamagyarázók szerint három égről van szó a Szentírásban: 1. Levegőég,
2. Csillagos ég, 3. Szellemi ég, úgy azonban, hogy az első kettőnek is van
szellemi vonatkozása. Pl.: a levegőég jelenleg a „levegőbeli hatalmasságok
fejedelmének”, vagyis az ördögnek területe, az elragadtatáskor pedig az eklézsia
fogja elfoglalni ezt a „területet”. A harmadik ég Isten dicsőséges lakhelye, a
tulajdonképpeni Menny, vagyis a Paradicsom. Ide ragadtatott el Pál, és hallott
kimondhatatlan beszédeket, amelyeket nem szabad embernek elmondania. De hogy ez
nem csupán páratlan, egyszeri alkalom volt egy megváltott ember számára, hogy
belépjen a Paradicsomba, azt ugyancsak Páltól tudjuk. Ugyanis, amikor ezt írja:
„Vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél.” (Filippi
1,23), akkor ezt már nem úgy érti, mintha egy újabb elragadtatás után vágyódna,
hanem úgy, mint a Krisztusban hívő ember (minden hívő ember) olyan drága
lehetőségét, amely a halál után vár rá.
Igen, aki elfogadta megváltó Urának Jézust, annak nem kell többé átmenetileg
sem leszállni a holtak hazájába, hanem azonnal az Úrhoz mehet, amint azt meg is
ígérte: „Az én Atyám házában sok lakóhely van. Elmegyek, hogy helyet készítsek
nektek.” (János 14,2). A Seolról, vagy a római katholikus tisztítótűzről
(purgatórium) való tanítással szemben a református teológia mindig határozottan
vallotta a hívők azonnali mennybejutását, üdvösségét. Ezt természetesen azzal a
teológiai felfogással szemben is fenntartja, amely szerint az emberi lélek éppen
úgy megsemmisül a halálban, mint a teste, s csak a feltámadás során elevenedik
meg újra, tehát semmiféle túlvilági lét nem vár rá a halál után (adventista
theológia).
És mindezek ellenére mégsem a „mennyország” a megváltottak végső örök
otthona, mert – paradox módon – éppen ott, a mennyei dicsőség fénykörében egy
olyan hiányban szenved az emberi lélek, amely lehetetlenné teszi számára ennek a
dicsőségnek teljes tudatát és átélését. Ez a hiány pedig nem más, mint a test
hiánya. Mert a test az ember számára nem valami lényétől idegen, megnyomorító
képződmény, nem a lélek börtöne, hanem emberi lényegéhez elválaszthatatlanul
hozzátartozó rész. Isten ugyanis teremtett tisztán szellemi lényeket – ezek az
angyalok –, és teremtett tisztán testi, anyagi lényeket – ezek az állatok –, de
az ember éppen azáltal egyedülálló teremtménye Istennek, hogy anyagból és
szellemből formálta. (A mai tudomány nyelvén: pszihoszomatikus lény)
Az ember tehát csak akkor egész, ha együtt van a teste és a lelke. Ha csak a
lelke élvezi a mennyei dicsőséget, az is csak olyan, mint az álom és nem a maga,
teljes emberi mivoltának megfelelő teljes üdvösség. Ezért is használja a bibliai
hívők halálára is ugyanazt a szót, mint a seolba távozókéra: elaludtak. „Nem
akarom atyámfiai hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak” - írja
Pál a thesszalonikai levelében. (1.Thessz. 4,13-15)
Az ősgyülekezet – mint nem görögül, hanem zsidókeresztyénül gondolkodó
közösség – számára természetes volt mindez, ezért nem a túlvilági, szellemi
életforma után vágyakozott, hanem a test megváltása után, ahogy azt a Róma
8,23-ban olvassuk: „Mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra,
testünk megváltására.”. A test megváltását pedig a visszatérő Jézus hozza el.
Ezért volt az ősgyülekezetnek ama BOLDOG REMÉNYSÉGE a Paruzia, Jézus
visszajövetele.
3. Jézus visszajövetele (Paruzia)
Menjünk hát most már tovább a Paruzia vonalán, mint az ősgyülekezet valódi
reménységének vonalán. A hagyományos felfogás szerint Jézus visszajövetele
egyszeri és mindent magában foglaló esemény a feltámadástól kezdve, Isten
országának a helyreállításán keresztül egészen az utolsó ítéletig. De az újabb
bibliai kutatások teljesen megváltoztatták ezt a szemléletet. Az új eszkatológia
szerint az Úr két visszajöveteléről van szó az Újtestamentumban. Először csakis
az övéihez, vagyis csak a gyülekezethez jön el, mégpedig láthatatlanul,
másodszor pedig már az övéivel együtt, az egész világhoz. Akkor teljesedik be az
ige: „Íme, eljön a felhőkkel, meg fogja Őt látni minden szem, azok is, akik
átdöfték Őt, és gyászt ül miatta a föld minden törzse. Úgy lesz! Ámen!”
(Jelenések 1,7)
Jézus első visszajövetele alkalmával történik meg az, amit az új
eszkatológia elragadtatásnak nevez, s ami oly sokat foglalkoztatja a hívő
köröket, nem egy esetben súlyos vitákat is kiváltva, bizonyos részletek eltérő
értelmezése miatt. Az 1. thesszalonikai levél szerint ez három mozzanatból áll;
a már elhunyt hívők feltámadnak, az élő hívők elváltoznak, majd pedig együtt
elragadtatnak az Úr elé a levegőbe, tehát nem a mennybe, hanem a szellemvilágnak
közvetlenül földünket körülvevő részébe. Az elhunyt hívők feltámadásában
tulajdonképpen az Úrral együtt addig a mennyben lévő lelkek ismét testet vesznek
magukra. Egy szép megfogalmazás szerint, ahogy a mágnes a fűrészporból és
vasreszelék keverékéből csak a vasat rántja magához, úgy ragadja magához Jézus a
hívőket a földről. Egy másik, kissé vaskos elképzelés szerint az elragadtatás
pillanata az, amikor Isten népe, Krisztus gyülekezete (menyasszonya) egy
szempillantás alatt, az emberek által észre sem vehető módon elragadtatik a
földről. Ezt úgy kell elgondolni, hogy a férj felébred és nem találja maga
mellett a feleségét, pedig a ruhája ott van. A buszból egyszer csak eltűnik a
sofőr, a tanteremből a tanár stb. (Az egyik felvétetik, a másik otthagyatik)
Miért támadnak fel a halottak, vagyis az üdvözült lelkek miért szállnak le a
mennyből és miért vesznek újra testet magukra, mikor „Elköltözni és az Úrral
lenni sokkal jobb mindennél.”. Miért van egyáltalán szükség a test feltámadására
Isten üdvtervében? Már utaltam erre, amikor arról beszéltem, hogy az ember test
nélkül nem egész ember. De a feltámadásban az ember többet kap vissza, mint a
régi testét. „Mert szükséges, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön
magára és ez a halandó halhatatlanságot Öltsön magára.” – mondja Pál apostol.
Test nélkül a lélek meztelen. De most a feltámadásban nem a régi, a földi
„hajlékot” ölti magára az ember, hanem újat, mennyeit… És ugyanez történik
azokkal a hívőkkel, akiket az Úr visszajövetele még életben talál, ők is új,
romolhatatlan testet vesznek magukra, vagyis egy csodálatos átváltozáson,
metamorfózison mennek keresztül. Az ősgyülekezet arra vágyott, hogy ezt a halál,
illetve az Úrhoz való elköltözés közbeiktatása nélkül élje át. „Mert mi is, akik
ebben a sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt
levetni, hanem felöltözni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet.” – írja
Pál. (2.Kor. 5,1-10)
Milyen
lesz ez a „mennyei hajlék”? Egy olyan új test, amely teljesen a szellem (pneuma)
irányítása és uralma alatt áll, vagyis szellemtest (pneumatikus test) lesz. Eric
Sauer így írja le ennek dicsőségét: „Ez a test felette áll az idő és a tér
korlátainak. Teljesen szabad lesz a természettel, anyaggal szemben. Nincs a
születés törvénye alatt többé. Többek leszünk az angyaloknál. Olyanok leszünk,
mint Jézus, „aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló
testünket.”. (Filippi 3,20)
4. Krisztus „ítélőszéke” (díjátadó emelvénye)
Immár ebben az átváltozott, dicsőséges testben kell aztán odaállni az
elragadtatott gyülekezetnek Krisztus ítélőszéke elé. (2.Kor. 5,10) Ez az
ítélőszék különbözik az Ezeréves Birodalom kezdetén felállított ítélőszéktől,
amely előtt az akkor élő népeknek kell megállniuk, de különbözik a világ végén
végbemenő utolsó ítélettől is. Ez kizárólag a hívőknek szól és nem az
üdvösségről, vagy kárhozatról történik döntés, mert az már eldőlt minden hívő
számára, amikor elfogadta Jézust Megváltó Urának. Itt jutalomról, vagy
elmarasztalásról van csupán szó, kinek-kinek a munkája, hűsége és főként
szívbéli motívumai szerint, amelyek az Úr szolgálatára indították. Némelyek
győzelmi koszorút nyernek, mások kárt és megszégyenülést szenvednek, sőt,
lesznek, akiknek a munkája (gyűjteménye) megég, ő maga azonban megmenekül, de
úgy, mintha tűzön menne keresztül.” (1.Kor. 3,15) Tehát az eljövendő dicsőségben
sem lesz egyformaság, mert Isten nem öltözteti uniformisba az ő gyermekeit,
hanem kimeríthetetlen fantáziája szerint áldja meg gyermekeit. Szépen mondja
valaki: kicsi és nagy edények is lesznek, de mindegyik tele lesz.
Krisztus ítélőszéke után még egy esemény vár az elragadtatott gyülekezetre,
amely Krisztus menyasszonyának is neveztetik. Ez pedig a Bárány menyegzője. A
Jelenések könyve 19,7-9-ben olvashatunk erről, és többféle értelmezés van
tartalmára és időpontjára nézve is. Itt én azt a felfogást idézem, amely szerint
az ószövetségi szentek, illetve a messiáshívő zsidók és az újszövetségi egyház
találkozásáról és közös öröméről van szó. Az ígéret és a beteljesülés ül itt
lakodalmat. Talán arról van szó, amit a Zsidókhoz írt levél 11,39-ben így
olvashatunk: „És mindezeken, noha hit által elnyerték az írás jó bizonyságát,
nem teljesült be az ígéret, mert Isten számunkra valami különbről gondoskodott,
és azt akarta, hogy ők ne nélkülünk jussanak el a teljességre."
5. Krisztus ezer éves királysága
Mindezzel azonban még korántsem merült ki ama boldog reménység, amelynek a
beteljesülésére vár Krisztus Gyülekezete. Az elragadtatásról szóló ige így
fejeződik be: „és így mindenkor az Úrral leszünk.” (1.Thessz. 4,17) Igen fontos
üzenet ez, mert tovább tágítja és mélyíti a keresztyén reménység távlatait. Nem
jelent ez kevesebbet, mint azt, hogy ettől fogva Krisztus népe
elválaszthatatlanul mindig és mindenütt együtt marad és együtt szolgál az Úrral,
részt vesz annak minden vállalkozásában, küzdelmében, győzelmében, diadalában és
uralmában.
Ez mindjárt akkor kezdődik, amikor az Úr másodszor is visszajön a földre,
mégpedig ezúttal már nyilvánvalóan az egész világ számára, hogy helyreállítsa
Isten országát (királyságát) az egész földön. Ezt a Jelenések könyve 20,4
alapján Ezeréves Birodalomnak nevezzük. Részletesebben majd a következő
előadásomban szólok róla, itt csak azt a vonalat szeretném meghúzni, amelyet a
hívők sorsvonalának, jövendőjének nevezhetünk. Nos, a visszatérő Jézus nem
egyedül, hanem az övéivel, az ő gyülekezetével tér vissza az ezeréves
országlásra. (Jelenések 19,14)
És az övéi nemcsak az Ezeréves Birodalom kezdetén végbemenő ítéletben
vesznek részt a népek felett, hanem az Úrral uralkodnak is majd ezer esztendeig.
„Boldog és szent az, akinek része van az első feltámadásban, ezek fölött nincs
hatalma a második halálnak, hanem Isten és Krisztus papjai lesznek, és vele
fognak uralkodni ezer esztendeig.” (Jelenések 20,6)
Hogy
eközben hol tartózkodik a gyülekezet, erről nem szól részletesebben az ige. Az
exegéták többsége úgy véli, hogy nem válik a szó legszorosabb értelmében földi
lakóvá, hanem úgy lesz jelen, ahogy Krisztus is jelenvalóvá vált feltámadása
után.
De még a Krisztussal való együtt uralkodás sem jelenti a gyülekezet
jövendőjének végállomását és csúcsát. A Sátán, aki az Ezeréves Birodalom
kezdetén megkötöztetett, kiszabadul bilincseiből és újra támadást indít Isten és
az ő Krisztusa ellen, de „legyőzetik”. „Az ördög pedig, aki megtévesztette őket,
a tüzes és kénes tóba vettetett, ahol a fenevad és a hamis próféta is van.”
(Jelenések 20,10) És ekkor érkezik el a világtörténelem utolsó felvonása, az
utolsó ítélet. De amikor Isten ítéletének tüzében elpusztul ez a régi világ, új
ég és új föld születik. Ez az, amit az írás polingeneziának, újjászületésnek
nevez. A jelenések könyve szerint a mennyei Jeruzsálem leszáll a földre, ami
tulajdonképpen azt jelenti, hogy újra Paradicsommá válik a föld, mégpedig sokkal
gazdagabb és dicsőségesebb formában, mint az első volt.
Ez a második Paradicsom lesz a második Ádám, Krisztus népének végső otthona.
Ez a mi BOLDOG REMÉNYSÉGÜNK végállomása.
Mikor fog mindez megtörténni? Mikor lesz az elragadtatás? Ez és még sok más
kérdés támad fel a hívő szívben, mikor a jövőbe tekint. Tudjuk, hogy az Úr
eljövetelének sem a napját, sem az óráját nem tudhatjuk, de valamit tudunk az
igéből, mégpedig azt, hogy az Ezeréves Birodalom megvalósulását az Antikrisztus
uralma előzi meg, amelyet nagy nyomorúságnak is nevez az Ige. Vannak, akik
szerint az elragadtatás a nagy nyomorúság előtt megy végbe, vannak, akik szerint
utána. És vannak olyan teológusok is, akik szerint nem kettő, hanem csak egy
Paruzia lesz, amikor mindaz, amiről beszéltünk, együtt és egyszerre fog
végbemenni. Ne zavarjanak bennünket ezek az eltérő értelmezések. Igen helyes
annak a teológusnak a véleménye, aki szerint, amikor a jövőbe tekintünk, az
olyan, mint amikor egy hegyláncot nézünk; a csúcsokat világosan látjuk, de a
közbeeső völgyeket nem, így nehéz tudnunk, hogy melyik csúcs van elébb, melyik
hátrább, s milyen távolság van köztük. Csakugyan így vagyunk a jövendő dolgokkal
is. Elégedjünk meg azzal, hogy a csúcsokat látjuk és valóban legyünk boldogok a
mi reménységünkben, hiszen csodálatosabb jövőt elképzelni sem lehet annál, amit
Isten készített a megváltás nagy tervében.
És Ő győzni fog! Nem hiúsulhat meg az ő eredeti terve az emberre nézve, akit
üdvösségre teremtett és a Paradicsomban helyezett el a földön. Ha ez a
Paradicsom el is veszett a bűn következtében, gazdagon fogja majd pótolni a
második Paradicsom, az új ég és az új föld. És a megváltásban kegyelmet nyert és
újjá teremtett ember is boldogabb lesz, mint lehetett volna az első ember, ha a
Sátán csalására nem lázad fel Teremtője ellen. „Nagyobb lesz a második háznak
dicsősége az elsőnél, ezt mondja a Seregek Ura.” – írja Haggeus próféta a
második templomról. (Haggeus 2,9) Ez áll az új égre és új földre is. „Az első
ember földből való, földi, a második ember, az Úr, mennyből való, mennyei.
Amilyen a földi, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyei, olyanok a mennyeiek
is. És ahogyan hordtuk a földinek ábrázatát, hordani fogjuk a mennyeinek
ábrázatját is.” (1.Kor. 15,47-49)
Tulajdonképpen az emberiség útja nem más, mint az az út, amit Jézus a
tékozló fiú történetében oly felülmúlhatatlan művészettel ír le; ahogy ez a fiú
megjárva a bűnnek és szégyennek az útját, egy napon ráébred, hogy mégis csak az
atyai házban van igazi és bővölködő élet, úgy fogja a megváltott emberiség is
megtalálni a maga boldog otthonát abban a mennyei Jeruzsálemben, amely nem a
földről száll fel a mennybe, hanem a mennyből száll le a földre.
1997. október 27-31.
Az
utolsó idők eseményei
Miután az előző előadásban betekintettünk a keresztyén reménység egyéni és
gyülekezeti távlataiba, most az utolsó idők eseményeiről kell szólnunk. A
Keresztyén reménység ugyanis nem valami semleges időben és térben valósul meg,
hanem drámai események közt érkezik el céljához. Éppen ezek a drámai események
teszik az utolsó időket a szó legszorosabb értelmében utolsó időkké, vagyis az
üdvtörténelem utolsó felvonásává.
A
Biblia szerint az utolsó idők tulajdonképpen Jézus születésével, vagyis az első
eljövetelével kezdődtek el. A Zsid. 1,1-ben azt olvassuk: „Miután régen sokszor
és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső
időkben a Fia által szólt hozzánk.” Péter apostol a Szent Szellem kitöltetését
azzal a jóeli próféciával magyarázza meg, amely így szólt: „És lesz az utolsó
napokban – ezt mondja Isten –, kitöltök az én Szellememből minden hústestre…”
(Csel. 2,17)
Az
Ótestamentumban és az Újtestamentumban egyaránt bő anyagot: próféciákat,
jövendöléseket, ígéreteket- találunk ezekre az utolsó időkre nézve. Egyes
exegéták szerint az Újtestamentumnak csaknem kétharmada jövendő dolgokkal
foglalkozik. Az bizonyos, hogy nemcsak az Újtestamentumot, hanem az
Ószövetséggel együtt az egész Bibliát is a jövő felé nyitott könyvnek
nevezhetjük. Mai kifejezéssel szólva azt mondhatnánk, hogy a Biblia a
futorológia első nagykönyve. Bő anyagát az utóbbi időkben teljes virágzásban
lévő eszkatológiai irodalom szinte a legapróbb részletekig feldolgozta. A
legnépszerűbb és a legtöbbet olvasott vallási tárgyú könyvek az utolsó időkről
szóló könyvek.
Ezeket forgatva, szinte menetrendszerű áttekintést nyerhetünk az utolsó idők
eseményeiről, természetesen gyakran eltérő, vagy éppen egymásnak ellentmondó
felfogásban. Ennek egyik oka az, hogy a Biblia gyakran szimbolikus nyelvet
használ, vagyis olyan képeket, hasonlatokat és példázatokat, amelyeket nem
könnyű értelmezni. Erről sohasem szabad elfeledkeznünk. Különösen áll ez a
Jelenések könyvére, amelyet pedig sokan az utolsó idők „forgatókönyvének”
tekintenek. Vannak, akik odáig mennek, hogy egy-egy korjelenséget, sőt egy-egy
napi eseményt azonosíthatónak vélnek egy-egy próféciával. Ebben igen óvatosnak
kell lennünk, nehogy nevetségessé váljunk, mint ahogy az már nem egyszer
előfordult olyanokkal, akik hajszálpontosan megjövendöltek bizonyos eseményeket,
vagy napra és órára megállapították az Úr visszajövetelének dátumát.
Ennek előrebocsátásával íme az utolsó idők egyik eseménylistája, úgy, ahogy azt
H. Schumacher: Die Lehre der Bibel c. könyvében összeállította, – persze, több
ilyen felsorolást is elővehetnénk, és ha telne rá az időnkből,
összehasonlíthatnánk őket, ami rendkívüli tanulságokkal járna.
De
vegyük most csak Schumachert, aki talán a legáttekinthetőbb:
§
Izrael összegyűjtése és megőrzése,
§
Jézus visszajövetele az övéihez (illetve az elragadtatás),
§
A
gyülekezet Krisztus ítélőszéke előtt,
§
A
gyülekezet jövőbeni feladatai,
§
Az
antikrisztus és a nagy nyomorúság ideje,
§
A
különböző ítéletek és csapások az antikrisztusi világon,
§
Az
utolsó idők Babilonja,
§
Jézusnak, mint királynak és bírónak eljövetele az övéivel, ítélet az akkor élő
népek fölött,
§
Az
ezeréves birodalom vége,
§
Az
utolsó ítélet,
§
Új
ég és új föld, az új Jeruzsálem,
§
Az
utolsó kitekintés a jövőre
Ezeket az eseményeket természetesen nem tárgyalhatjuk meg egy előadás keretében,
ezért csak azokra térek ki, amelyek szerény véleményem szerint a legfontosabbak.
Ezek pedig a következők:
1)
Az
antikrisztus és a nagy nyomorúság,
2)
Az
ezeréves birodalom,
3)
Az
új ég és az új föld. (A két utóbbit már az előző előadásunkban is érintettük.)
1.
Az antikrisztusról
Az
1.János 2,18-ban ezt olvassuk: „Gyermekeim, itt az utolsó óra, és amint
hallottátok, hogy eljön az antikrisztus, hát most sok antikrisztus támadt, ebből
tudjuk, hogy eljött az utolsó óra.” Ebből az idézetből világos, hogy az utolsó
időkre teljesen az antikrisztus nyomja rá bélyegét. Ezért volt mindig balgaság
az az optimizmus, hogy a történelmi fejlődés során majd szépen, minden akadály
és bonyodalom nélkül megvalósul Isten országa (királysága). Anélkül, hogy
dualista nézeteket vallanánk, azt mégiscsak látnunk kell, hogy a történelem
színpadán két hatalmas erő küzd egymással: Isten és nagy ellensége, a Sátán
(Ellenkező). Nem mintha a gnózis szellemében két egyenrangú fél küzdene
egymással (a világosság és a sötétség, a szellem és az anyag, a jó és a rossz),
hanem arról van szó, hogy Istennek van egy alapelve, amely szerint mindenkinek
el kell játszania a maga szerepét, mindennek be kell érni (Lásd a búza és a
konkoly/vadóc példázatát). Tehát a Sátán is szabadságot és lehetőséget kapott
arra, hogy végigharcolja a maga istenellenes harcát. Aminthogy az ember is
szabadságot és lehetőséget kapott arra, hogy végigjárja a maga útját. (Tékozló
fiú példázata)
De
kicsoda is a Sátán? Egy szellemi rendszer, vagy személyes hatalom? Mind a kettő.
Ezért történhetett meg, hogy a Sátán mindig képviselve volt és van ma is a
világon. A Sátán nagy előfutárai közé tartoztak: Kain, Nimród, Bálám, Góliát,
Néró, Mohamed, Napóleon, Hitler, Sztálin. A reformátorok a pápaságot is
antikrisztusi intézménynek tartották. Érdekes, hogy a pápa latin címének, a
Vicarius Filii Dei latin számértéke 666, az antikrisztus száma és bélyege. A
racionalista bibliatudomány ezt Néró császárnak, a nagy keresztyénüldözőnek
tulajdonította.
A
Sátán eredetére itt nem térek ki. Erich Sauer üdvtörténeti tanulmányaiból nagyon
sokat tudhatunk meg róla. (A megfeszített diadala; Isten, emberiség,
örökkévalóság) Itt csak annyit róla, hogy ő a nagy ellenség (héber neve:
Ellenző), aki azonban nemcsak harcol Isten ellen, hanem utánzója is Istennek
(durvábban: Isten majma). A Szentháromságot másolva ő is hármas létű és
megjelenésű: ellen-isten, ellen-fiú, ellen-szellem, azaz ördög, antikrisztus és
hamis (ál-) próféta.
Mi
tulajdonképpen a Sátán célja? Röviden és egyszerűen fogalmazva nem kevesebb,
mint az, hogy elhódítsa Istentől a világot, ezért elébe akar vágni a
megváltásnak és Isten helyett ő akarja megvalósítani újra a Paradicsomot a
földön, és ő akar a világnak istene lenni. Ezért, mielőtt Jézus visszajön a
földre, hogy helyreállítsa Isten Országát, a Sátán megelőzi őt az antikrisztus
személyes megjelenésével. Mint már utaltam rá az imént, az antikrisztusnak
mindig voltak előfutárai, de most személyesen ő maga fog megjelenni.
Sokan találgatják, hogy a zsidók közül vagy más népek közül származik-e majd,
hol és milyen formában fog fellépni. Vannak, akik szerint inkognitóban már itt
van valahol, s csak arra a pillanatra vár, amikor majd nyilvánosságra kell
lépnie. Bárki legyen is, annyi bizonyos, hogy zseniális ember lesz,
„übermensch”, aki varázslatos személyiségével sokakat megnyer magának, hiszen
amint már mondtuk, nemcsak az Úr ellen harcol, hanem helyettesíteni, pótolni
kívánja, tehát személyiségében is sokat mutat az igazi Krisztusból.
2.
Az antikrisztusi birodalom
A
személyi kérdésnél is fontosabb az, hogy miben áll majd az antikrisztus uralma,
milyen lesz az ő „országa” (királysága). Ezt pedig így foglalhatjuk össze: olyan
világállamot teremt, amely kiterjed majd az egész földre és magában foglal
minden nemzetet. („adtak neki teljhatalmat minden törzsön, népen, nyelven és
nemzeten.” Jel. 13,7) Diktatúrája teljes politikai és hatalmi egységet teremt,
amilyet Sztálin is megpróbált megvalósítani. A történelem utolsó szakaszát tehát
nem háborúk jellemzik, hanem olyan békekorszak lesz, amilyen volt Jézus
születésekor Augusztus császár idején a római birodalomban.
A
gazdasági élet, az ipari termelés, kereskedelem, pénzügyek teljesen egy kézbe
kerülnek. Senki, aki a Fenevad (antikrisztus) bélyegét fel nem vette, nem
részesülhet a javakban. A bankok, nagy konszernek és monopóliumok központi
irányítás alá kerülnek. A szociális problémákat megoldják, a társadalmi
gondoskodás mindenkire kiterjed. Megvalósul a jóléti állam.
Vallási tekintetben is teljes világegység valósul meg. Amit évszázadokon és
évezredeken át nem sikerült a különböző vallások és felekezetek közt elérni, azt
megteremti az antikrisztus. Egyetlen kultusz létezik csupán, mégpedig az ő
kizárólagos imádása. Már ebből is nyerhettünk ízelítőt a sztálini és hitleri
személyi kultuszban. Szépen mondja E. Sauer: Míg Krisztusban Isten emberré
lett, addig az antikrisztusban az ember lesz istenné. Ezzel természetesen
megszűnik minden lelkiismereti szabadság. Létrejön a világegyház, az állam és az
egyház összeolvadása. Az antikrisztus imádata természeténél fogva egyben
emberimádatot, emberkultuszt is jelent. Az antikrisztusi vallás tulajdonképpen
nem más, mint emberközpontú önistenítés, önmegváltás vallása. És ez tetszeni fog
a tömegeknek. Az ellenállóknak a legsúlyosabb üldözésekkel kell szembenézniük,
sok lesz a mártír. Az antikrisztusi uralom tehát, szemben az általános
hiedelemmel, nem vallástalan, hanem nagyon is vallásos korszak lesz, – csak
negatív előjellel –, vagyis démoni tartalommal.
A
Jelenések könyve szerint az antikrisztusi birodalmat sorozatos csapások és
isteni ítéletek érik, amelyekre itt nem térek ki. Mindezek ellenére azonban
létrejön az önmegvalósításnak és önistenítésnek egy olyan nagyszabású kísérlete,
amilyen a babiloni torony építése volt. A Jelenések könyve nem is nevezi másnak
ezt az antikrisztusi birodalmat, mint Nagy Babilonnak, nagy paráznának és a föld
utálatosságai anyjának. (Jel. 17,5) Viszont a hívők számára ez lesz a nagy
nyomorúság ideje, amelyről az Úr beszélt. (Mát. 24)
3.
Mikor jelenik meg az antikrisztusi birodalom?
Mikor jelenik meg az antikrisztus, illetve mikor valósul meg az antikrisztusi
birodalom? A 2.Thesszalonikai levél 2. részében Pál azt írja, hogy: „az Úr
napját megelőzi a törvénytiprás (pusztulás) fiának megjelenése, amit most még
visszatart valami. Nem emlékeztek rá, hogy amikor még nálatok voltam, megmondtam
nektek mindezt? És azt is tudjátok, hogy mi tartja vissza most még, hogy a maga
időszakában lelepleződjön… csakhogy annak, aki azt most még visszatartja
(lefogva tartja), félre kell az útból tolatnia.” Igen, a thesszalonikaiak
tudták, ki az, de azóta sem tudja senki – mondják az exegéták. A nagy
egyházatyák: Iréneus, Tertuliánus, Chrisostomus a római birodalmat, mint kultúr-
és jogállamot tartották, ennek a visszafogó erőnek mások, különösen a mai
igemagyarázók közül az elragadtatás előtt álló gyülekezetre gondolnak. E
felfogás szerint a gyülekezet elragadtatásának éppen az a lényege, hogy ezzel
megmenekül a nagy nyomorúságtól. Némelyek viszont ezt egyenesen erkölcstelen
felfogásnak tartják azokra gondolva, akiknek át kell majd élniük az
üldöztetéseket. (Csia)
Minden esetre ezt a fontos eszkatológiai dátumot sem ismerjük, abban viszont
egyértelmű a prófécia, hogy az antikrisztusi birodalom csúcspontja egyben
megítélésének és pusztulásának is az időpontja. A nagy nyomorúság és az ítéletek
borzalmai megrázzák az egész földkerekséget. Ezekről van szó a Jelenések könyve
16. és 17. fejezetében, a hét pecsét, a hét mennydörgés, a hét pohár és az
apokaliptikus lovasok megjelenésében. Ekkor megy végbe az armageddoni csata.
Amikor ezeket a próféciákat olvassuk, akkor kétszeresen is bölcs dolog E.
Sauernek idevonatkozó megjegyzéseit figyelembe vennünk: „Ezek mind prófétai
rejtjelek, amelyeket még egy ember sem oldott meg megtámadhatatlan
bizonyossággal. Majd a beteljesedés adja meg Magyarázatot.” Végül mennyei
seregek élén megjelenik Krisztus (Jel. 19,11-16), és miként az utolsó előtti szó
az antikrisztusé volt, úgy az utolsó szó Krisztusé lesz. „És foglyul esett a
fenevad és vele együtt a hamis próféta, aki a csodákat tette az ő nevében,
amelyekkel megtévesztette azokat, akik a fenevad bélyegét magukra vették és
imádták az ő képmását: élve vettetett mind a kettő a kénnel égő tűz tavába.”
(Jel. 19,20) A következő, 20. részben magát a Sátánt illetően pedig azt írja
János apostol: „És láttam, hogy egy angyal leszállt a mennyből, az alvilág
kulcsa volt nála és egy nagy lánc a kezében. Megragadta a sárkányt, az ősi
kígyót, aki az ördög és a Sátán, megkötözte ezer esztendőre, levetette a
mélységbe, bezárta és pecsétet tett rá.” /Jel. 20,1-3)
4.
Az ezer éves birodalom kezdete (királyság)
A
Sátán megkötözésével elérkezik a várva várt idő, a beteljesedés napja, az
üdvtörténelem legszebb korszaka: Isten országának (királyságának) a
helyreállítása, amelyet a Jel. 20,4. alapján Ezeréves Birodalomnak nevezünk. Ha
elfogadjuk, hogy Jézus már előzőleg visszajött az ő gyülekezetének
elragadtatására, akkor ez a második visszajövetele. Minden esetre ez pontosan
úgy történik, ahogy a prófécia szól róla: „Íme, eljön a felhőkkel, meg fogja Őt
látni minden szem, azok is, akik átdöfték Őt, és gyászt ül miatta a föld minden
törzse. Úgy lesz! Ámen!” (Jelenések 1,7)
Az
ezeréves uralom a népek megítélésével kezdődik a Jósafát völgyében. Csak az
akkor élő emberek állnak ítélőszék elé, a halottakra majd az utolsó ítélet
alkalmával kerül sor. (A Máté 25-ben található prófécia szerint ez összeolvad az
utolsó ítélettel. Vannak exegéták, akik itt rámutatnak arra, hogy az ószövetségi
próféciákban is összeolvad Jézus első és második eljövetele.)
Az
Ezeréves Birodalom – hogy úgy mondjam – legfőbb érdekeltje és szereplője a zsidó
nép. A gyülekezet, az eklézsia már beérkezett, az elragadtatás által eggyé vált
Urával és együtt is jön vissza vele ezeréves uralkodására, vagyis a Királyság
helyreállítására. A Királyság, vagyis Isten országának az ügye és a zsidó nép
sorsa viszont elválaszthatatlan egymástól.
A
zsidó nép titkára nem térhetek ki részletesen. Itt csak annyit, hogy ez a nép
nem egy a népek közül, hanem a NÉP, amelyet Isten arra választott ki, hogy benne
és általa áldassanak meg a föld többi népei. Ez a csodálatos nép a csodák népe,
– mondja Veldkamp holland teológus. Tudjuk azonban, hogy Izrael elutasította a
Messiást. A tradicionális keresztyén teológia ezt úgy dolgozza fel, hogy ezzel,
mint nép, Izrael befejezte történelmi szerepét, és helyébe Krisztus gyülekezete,
az egyház lépett. A megtért zsidókból és pogányokból álló egyház képezi immár az
új, Szellemi Izraelt, Isten népét. Pál apostol azonban a Római levél 11.
fejezetében arról tesz bizonyságot, hogy Isten nem vetette el végleg az ő
választott népét, hanem amikor majd a pogányok száma betelik, akkor az egész
Izrael kegyelmet talál és megtér.
Hogy
Isten valóban munkálkodik Izrael megújulásában, azt a zsidók Palesztinába való
visszavándorlása bizonyítja. Izrael államának megalapítása a legnagyobb
történelmi csodák közé tartozik és rendkívüli, kimagasló eszkatológiai jel.
Ezzel tulajdonképpen Ezékiel próféta nagy látomása kezd megvalósulni Izrael
feltámadásáról. (Ezékiel 37) Egyelőre azonban Izrael, mint nemzet tért vissza
ősi földjére, de ott Isten népévé fog válni. Ezt akarja megakadályozni kegyetlen
támadásaival az antikrisztus a nagy nyomorúság idején.
Amikor azonban az ég felhőin megjelenik Jézus, mintha pikkelyek esnének le
Izrael szemeiről (mint Pál szemeiről egykor) és felismeri Messiását. Sírással
térnek meg hozzá, mély bűnbánatukban maguktól fognak megundorodni, ahogy Ezékiel
36-ban olvassuk: „Akkor visszagondoltok arra, hogy milyen gonoszul éltetek és
milyen rosszak voltak tetteitek és megundorodtok magatoktól utálatos bűneitek
miatt.” Az Úr pedig megkönyörül rajtuk, teljes bűnbocsánatban részesíti őket,
kiárasztja rájuk Szent Szellemét, kőszívűk helyett hússzívet ad nekik. Izrael
szent néppé válik.
5.
Élet az ezer éves birodalomban
A
megváltás célja azonban nemcsak Izrael, hanem a többi népek is. És a pogány
népek is megtérnek mind, de nem olvadnak be Izraelbe, hanem mindegyik megőrzi a
maga nemzeti azonosságát és anyanyelvét. Most a szó valódi értelmében lesznek
keresztyén nemzetek, amelyek már nem versengenek és harcolnak egymással, hanem
békében és harmóniában élnek egymás mellett Krisztus uralma alatt, aki a
prófécia szavai szerint „Vasvesszővel legelteti azokat.” (Jel. 19,15) Miután a
Sátán meg van kötözve, nem vezetheti félre az embereket és nem uszíthatja egymás
ellen a népeket, nincsenek többé viszályok és háborúk.
Mindez pedig úgy valósul meg, hogy Jeruzsálem válik a világ fővárosává és
szellemi központjává, ahonnan Isten ismerete és imádata kisugárzik az egész
világra. Izrael példaszerű hitével, erkölcsi életével és missziói buzgóságával
most tényleg betölti eredeti küldetését, hogy áldására legyen a világnak. Az
Urnak hűen szolgáló Izrael mellett itt van az Úr gyülekezete is, az eklézsia,
amely közbenjárói papi szolgálatot is végez az egész világért.
De
az Ezeréves Birodalomnak nemcsak a lakói lesznek egészen mások, mint az előző
korok emberei, hanem a környezet is teljesen megváltozik. Elsősorban a
természetben mennek végbe nagy változások. „Örülni fog a puszta és a szomjú
föld, vígad a pusztaság és kivirágzik rajta a nárcisz. Virágba borul és vígad,
vígan örvendezik.” (Ézsaiás 35,1-2) Mai nyelvünkön tehát úgy is elmondhatjuk,
hogy megszűnnek azok a szörnyű környezeti ártalmak és szennyeződések, amelyek
tönkretevéssel fenyegetik az egész természeti világot. Az állatvilágban is
érzékelhető lesz a béke uralma, a vadság odáig szelídül, hogy a farkas a
báránnyal legel együtt, az oroszlán szalmát eszik, mint a marha. (Ézsaiás
11,6-7) És nagy változások történnek az emberek fizikai életében is: megszűnnek
a betegségek, nem veszedelemre szülnek az asszonyok és megnő az emberi életkor.
„Mert a legfiatalabb is száz éves korban hal meg... Mert népem élete olyan
hosszú lesz, mint a fáké.” (Ézsaiás 65,20-22)
Ezekkel a próféciákkal a konzervatív teológia nem tudott mit kezdeni,
legtöbbször elspiritualizálta, vagy az új égre és új földre helyezte. Az újabb
eszkatológiák az Ezeréves Birodalomra alkalmazzák, mint az Izraelnek tett
ígéretek beteljesülését.
6.
Az utolsó ítélet
Mindezek ellenére az Ezeréves Birodalomnak mégis vége szakad. Ugyanis az ezer
esztendő végén a Sátán feloldatik bilincseiből és lehetőséget kap arra, hogy még
egyszer megkísértse, illetve megpróbálja az emberiséget. Mert Isten alapelve a
szabad választás alapján történő döntés. Az eredmény ezúttal is elkeserítő.
Kiderül, hogy a bűn nem környezeti és társadalmi probléma, ahogyan azt a világ
tudósai és bölcsei oly sokszor és sokféleképpen hangoztatták. Nyilvánvalóvá
válik, hogy a bűn, az Isten elleni lázadás kizárólag az emberi szív kérdése. Az
Ezeréves Birodalom minden áldása ellenére a Sátánnak sikerül újra
szembefordítani a népeket az Úrral és az ő szentjeivel. De ezzel be is telik a
mérték; a Sátán a tüzes tóba vettetik, ahol a fenevad (antikrisztus) és a hamis
próféta van. (Jel. 20,l0)
És
mint a történelem utolsó felvonásának utolsó jelenete, végbemegy az utolsó
ítélet. János apostol grandiózus látomása szerint megjelennek a halottak mind,
hogy az élet könyvébe Írottak alapján ítéltessenek meg, Természetesen azok, akik
az elragadtatás alkalmával már megjelentek Krisztus ítélőszéke előtt, valamint
azok, akik az Ezeréves Birodalom kezdetén megítéltettek, már nem ítéltetnek meg
újra. Ezért mondja az ige: Boldogok, akiknek része van az első feltámadásban.
De
nemcsak az emberek felett hangzik el az utolsó ítélet, hanem a régi világ felett
is. Az ég és a föld tűzben elpusztul. Az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az
elemek égve felbomolnak, a föld és a rajta lévő alkotások is megégnek.” – írja
Péter apostol. (2.Pét. 3,l0)
7.
Új ég és új föld
De
ugyanakkor, amikor elhangzik a régi, az ítéletre és pusztulásra igazán megérett
világ utolsó akkordja, felhangzik egy új világnak a nyitánya. Az ítélet tüzéből
egy új világ emelkedik ki. „És láttam új eget és új földet, mert az első ég és
az első föld elmúlt.” – írja János (Jel. 21,1) Az igemagyarázók szerint nem egy
egészen másik, hanem egy egészen megújított világról van szó – mint ahogy az
ember újjászületésénél is nem egy másik, hanem egy teljesen átformált és
megújított lényről van szó.
A
megváltott emberiségnek (az Egyháznak és Izraelnek) ez az új föld lesz az
otthona. De ami ennek az új földnek csodálatos átalakulásánál is nagyobb áldása
lesz, az abból fog állni, hogy nemcsak a megváltott emberiségnek, hanem magának
Istennek is a lakhelyévé válik. A túlvilágból evilág lesz, az időből
örökkévalóság, – ahogyan azt E. Sauer olyan szépen mondja.
Ez a
csoda azáltal valósul meg, hogy a mennyei Jeruzsálem leszáll a földre. Az Atya a
Fiúval együtt lakik az új emberi társadalomban. Ezért nincs is szükség templomra
a városban, mert az Úr jelenléte fölöslegessé teszi azt. Az egész várost Isten
Szelleme, világossága, szeretete és békéje tölti be. Tulajdonképpen az történik
meg most, aminek már az első teremtésben is meg kellett volna történnie: Isten
és ember szeretetközössége által Paradicsommá válik a föld. Tehát, végülis Isten
győz, Isten üdvterve megvalósul, – mégpedig sokkal gazdagabban és
tökéletesebben.
Befejezésül arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor a mennyei
Jeruzsálem szépségeiről és csodáiról olvasunk, akkor különösen komolyan kell
vennünk, hogy a Biblia szimbolikus nyelvén szól hozzánk a prófécia. Csak egy
példát említek; amikor az arany utcákról van szó, akkor a szent élet fényéről és
tisztaságáról van szó, mivelhogy az arany a fénynek, a napnak a jelképe.
Ez a
fény világítsa hát be már most is a szívünket és ne az emberi képzelődés!
1997. október 27-31.
A mi ádventünk
Miután Jézus megprófétálta az ő szeretett és megsiratott városának
pusztulását, tanítványai megkérdezték tőle: „Mondd meg nekünk, mikor lesz ez és
mi lesz a jele a te eljövetelednek?” (Mt. 24,3) Azóta is így történik ez, azok,
akik komolyan veszik az Úr visszajövetelét, sőt, sóvárogva várnak arra a
dicsőséges napra, nem képesek úgy élni, hogy az ezzel kapcsolatos kérdések ne
foglalkoztatnák őket. Az egyháztörténelem egyértelműen igazolja, hogy a hit
hanyatló korszakaiban szinte teljesen kihunyt az eszkatológiai kérdések iránti
érdeklődés, viszont ébredések idején újra a középpontba kerülnek az utolsó idők
dolgai. Így volt ez a reformáció idején is olyannyira, hogy nem is maradt meg
elméleti síkon, hanem odáig ment, hogy Münczer Tamás forradalmi úton mindjárt
meg is alapította az „Ezeréves Birodalmat”, ami persze szörnyű következménnyel
járt az egész mozgalom számára. Napjainkban újra nagy érdeklődés veszi körül az
eszkatológiát. Ehhez a 2000. évhez való közeledés is hozzájárul, – ahogy az első
ezredfordulót is nagy várakozások előzték meg.
Előző előadásunkban az utolsó idők tényeivel, eseményeivel foglalkoztunk. Ma
az utolsó idők jeleiről szeretnék beszélni, amelyeket persze, nem lehet tisztán
elkülöníteni a tényektől, mert egyik a másikba folyik, úgy hogy a jel sokszor
már esemény is és fordítva, az esemény inkább még csak jel, mert még nem jutott
teljességre. A jeleknek az a célja, hogy Jézus visszajövetelére
figyelmeztessenek, illetve felkészítsenek bennünket az Ő várására. Lényegében
véve tehát az üdvtörténelem második nagy adventjétől, a mi keresztyén
adventünkről lesz szó.
A tanítványok kérdésére az Úr egészen bő és részletes választ adott, amely
mind a három szinoptikus evangéliumban megtalálható. (Máté 24; Márk 13; Lukács
21) Ez is igazolja, hogy az ősgyülekezet milyen vigyázva őrizte Jézus
eszkatológikus jövendöléseit. De példázataiban is sokat beszélt az Úr az ő
visszajöveteléről. Pál apostol leveleiben és a Jelenések könyvében is bő anyagot
találunk az eljövendő dolgokra nézve sőt, ez utóbbi könyv a keresztyén próféciák
klasszikus könyve. És az Ószövetségről sem feledkezhetünk el, abban is sok olyan
prófécia van, amely még ezután fog beteljesedni. Amikor tehát az utolsó idők
jeleiről kívánunk beszélni, akkor sokkal inkább a bőség zavarával kell
megküzdenünk, mint azok hiányával.
A könnyebb áttekinthetőség kedvéért megpróbáltam négy csoportba szedni az
utolsó idők jeleit:
§
Kozmikus jelenségek,
§
Politikai és társadalmi jelek,
§
Erkölcsi jelek,
§
Szellemi jelek.
1. Kozmikus jelenségek
Jézus jövendöléseiben szinte teljesen egybefonódva jelennek meg a különböző
elemek, de azért világosan megkülönböztethetjük azokat az eseményeket, amelyek a
természeti világban fognak bekövetkezni. Az Úr szerint kozmikus katasztrófák,
földrengések, éhínségek és egyéb megrázkódtatások fogják megelőzni
visszajövetelét.
Egy héttel ezelőtt, hogy ezeket a sorokat írom, láthattuk az olaszországi
földrengést (mert most már a televízió jóvoltából nemcsak hallhatjuk, hanem
láthatjuk is az eseményeket, híreket). Sok keresztyén ember számára ez talán
azért volt megrendítőbb, mint a többi, mert Assziszi Sz. Ferenc városát
(templomát), sőt, Rómát is érte. A többiről pedig csak annyit, hogy igen sok van
belőlük, szinte állandóan mozog valahol a föld, vulkánok törnek ki és tornádók
pusztítanak.
A Jelenések könyvében elejétől végig az utolsó időkről van szó.
Néhány hónappal ezelőtt szörnyű képeket láthattunk az afrikai
menekülésekről, amelyek során tízezrek és tízezrek pusztultak el az éhínség és a
járványok következtében. (egyes felmérések szerint nyolcszázmillió éhező van a
világon)
Az égen feltűnő hatalmas jelek (Lukács 21,11) is óriási mértékben
megszaporodtak felettünk, hiszen már a számát sem tudjuk azoknak a műholdaknak,
űrállomásoknak, űrszondáknak és egyéb szerkezeteknek, amelyek már nemcsak a
holdat, hanem a Mars bolygót is elérték. Ezeknek működéséről is szinte naponta
láthatunk képeket és hallhatunk jelentéseket.
Jézus idevonatkozó szavai tehát már be is teljesültek, de lehetséges, hogy még
sok meglepetésben lesz része a világnak, ha a magunk részéről nem is osztozunk
az ufósok hitében, amely szinte már vallássá vált sokak számára.
2. Politikai és társadalmi jelek
Az emberiség politikai és társadalmi életére nézve megállapíthatjuk, hogy
világszerte a legbonyolultabb és legélesebb konfliktusok szövik át. Olyan
érdekek és ellentétek feszülnek egymásnak, amelyek megoldhatatlannak látszanak.
A második világháború óta nem volt egyetlen nap sem, hogy valahol a világon ne
lett volna valamilyen összetűzés, vagy háború. Szörnyű népirtások mennek végbe,
a terrorizmus napi jelenséggé vált, s szélsőséges (főleg muzulmán) csoportok
olyan mészárlásokat hajtanak végre, amelyek talán az emberiség primitívebb
korszakaiban elő sem fordultak. Igen, úgy van, ahogy Jézus mondta: „rettenetes
dolgok történnek”. Mindezek mögött a türelem, a tolerancia egyre nagyobb méretű
fogyatkozása húzódik, miközben a másik oldalon az agresszivitás egyre nő.
Eközben az egész világ az atomfegyverek árnyékában él, szinte szó szerint
beteljesül: „nemzet nemzet ellen támad.”.
Ámul az ember, amikor azt látja, hogy olyan népek, amelyek évszázados
harcokat vívtak azért, hogy egyesüljenek, most az ellenkező irányba indultak el.
A baszkok el akarnak szakadni a spanyoloktól, a skótok az angoloktól, sőt, az
észak-olaszok a déliektől, stb. stb. Azt pedig, hogy mit jelent kisebbségi
sorban élni, most ne is részletezzük, ne is fájdítsuk szívünket.
Ugyanakkor azonban mintha már elindult volna egy ellenkező folyamat is amely az
antikrisztus egységes államának, a Nagy Babilonnak a kialakulását sejtteti. De
ezek a jelek egyelőre csak gazdasági, pénzügyi vonalon észlelhetők és már
léteznek a világban. Léteznek óriási konszernek, amelyek mindinkább hatáskörükbe
vonják a termelést, piacokat, pénzügyeket. Szomorúan tapasztalható ez a mi
hazánkban is, amely gazdaságilag egyre függőbb helyzetbe kerül a nagy külföldi
cégektől.
3. Erkölcsi jelek
Erkölcsi téren is hatalmas és baljóslatú folyamatoknak lehetünk tanúi. Pál
apostol szerint nemcsak az isteni kijelentésben részesült ószövetségi és
újszövetségi nép hordoz erkölcsi felelősséget, hanem a pogány népek is, mikor
ugyanis azok a nemzetek, melyeknek nincs írott törvényük, természetszerűleg
teszik a törvény dolgait, bár törvényük nincs, maguk képezik a törvényt
maguknak, ezek ugyanis kimutatták, hogy a törvény kívánta tett a szívükbe van
írva…” (Róma 2,14). És csakugyan, a néprajztudomány kimutatta, hogy nemcsak a
kultúrnépeknek, hanem az un. bennszülötteknek, a primitív törzseknek is megvan a
maga erkölcse. Pontosabban meg volt, mert éppen az tapasztalható világszerte,
hogy a közerkölcsök hanyatlásnak indultak. Ami régen tilos volt, az most szabad
utat nyer, amit szégyelltek, azzal most dicsekszenek. A médiák által terjesztett
pornográfia és banditizmus behatol a világ legtávolabbi zugaiba is. Már régóta
nincsenek „ártatlan” népek.
Sajnos, azonban, az erkölcsi hanyatlás éppen Európában a legmegrendítőbb,
amit mégiscsak még ma is a keresztyénség hazájának kell tekintenünk. A 2.
Thesszalonikai levélben azt olvassuk, hogy az Úr napját megelőzi a törvénytipró,
a kárhozat fiának megjelenése, sőt, hogy a törvénytiprás titokban már folyik is,
és ezt az jellemzi, hogy fölébe emeli magát mindannak, ami istennek, ami
szentnek mondható. A magyar nyelvnek van egy ideülő kifejezése: Nem ismer sem
Istent, sem embert. Ez a minden erkölcsi és szellemi értéket semmibe vevő
lelkület kezd elhatalmasodni, és gátlástalanul fölibe emelkedni nem csak az
európai keresztyénségnek, hanem az európai humanizmusnak is.
Kell-e sokat beszélnünk korunk immár megszokott jelenségeiről: a
terrorizmusról, a szexuális infernóról, homoszexualitásról, stb.? Minden mai bűn
természetesen létezett régebben is, de bűnnek és eltévelyedésnek számítottak,
most pedig közvélemény által elfogadott, legitim életvitelnek és életstílusnak
tekintendők.
A temérdek példából, amelyet itt idézhetnék, csak egyet emelek ki: Weldkamp
holland lelkész, aki egy érdekes könyvet írt az utolsó idők dolgairól, a mai
ifjúság lelkiállapotáról szólva ezt írja: „Az ifjúság felrúgott minden törvényt
és korlátot. Valósággal feje tetejére állt az ősi rend, ma már a gyermek
parancsol a szülőnek és nem fordítva. Az idősebb generációk valóságos félelemben
élnek a gyermekektől.” Ezt újabb hírekkel is meg lehet erősíteni. A múltkor
olvastam az egyik lapban, hogy Amerikában már sok iskola bejáratánál éppen olyan
szűrővizsgálatot kell tartani, mint a repülőtereken, mert sok gyermek fegyvert
hoz magával az iskolába, és bizony nem egyszer rá is lőnek a tanárra, vagy
egymásra. Fékevesztett világ ez már, és ha nem is jelent vigaszt, azért jó arra
gondolnunk, hogy mindez már az utolsó idők jeleihez tartozik és Jézus
közelségére utal.
E tragikus jelenségek mögött pedig a szeretet elfogyása áll. „A szeretet
sokakban meghidegül.” (Máté 24,12) – mondja Jézus. A 2. Timótheus levélben Pál
azt mondja, hogy az emberek szeretetlenekké válnak. Egy hasonlattal élve azt
lehetne mondani, hogy az északi sark jégmezői leereszkednek a meleg óceánokra.
(Ez a hasonlat azért kívánkozik ide, mert állítólag olyan légköri változások
mennek végbe most, amelyeknek pontosan ez lesz a fizikai következménye.)
Mindenesetre szellemileg csakugyan afelé tartunk, hogy kihűl a világ, ami pedig
nem jelent egyebet, minthogy a gyűlölet uralkodik el a földön.
Ez a gyűlölet elsősorban Krisztus valódi követői ellen támad és nem a
látszatkeresztyének ellen. Sőt, éppen a látszatkeresztyének igaziak elleni
gyűlölete lesz a leghevesebb. „Mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért.” –
mondja Jézus. (Lukács 21,17)
A 2. Timótheus 3,l-5-ben ezt olvassuk: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó
napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárgók lesznek,
dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok,
szentségtelenek, szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek,
féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább
az élvezeteket keresik, mint Istent. Az ilyenek a kegyesség látszatát megőrzik
ugyan, de megtagadják annak erejét.” A kommentárok csaknem egyöntetűen
megegyeznek abban, hogy itt visszaesett, illetve látszatkeresztyénekről van szó
és nem a világ fiairól, akik nem tartoznak az eklézsiához. Az utolsó idők
legszánalmasabb figurái a látszatkeresztyének lesznek.
A gyűlölet behatol a családokba is, amikor üldözés támad: „Akkor testvér a
testvérét, apa a gyermekét adja halálra, gyermekek támadnak szüleik ellen és
vesztüket okozzák.” – mondja Jézus a Márk szerinti evangéliumban. (Márk 13,12)
Ez is olyan jel, amely már itt közöttünk is beteljesedőben van. Tudunk
esetekről, amikor szülők feljelentették gyermeküket és a rendőrséghez fordultak
segítségért, mert azok úgymond, felhagytak a normális élettel és szektások
lettek, és tudunk gyermekekről, akik csak azért látogattak haza vidéken élő hívő
szüleikhez, hogy közöljék, minden kapcsolatot megszakítanak velük, mert egy
történelmi egyháznak tagjai, és nem hajlandók belépni abba az új gyülekezetbe,
amely szerintük az Úr egyedüli és igaz egyháza.
Az
utolsó idők embereinek jellemzői egy jóléti társadalomra utalnak, melyben csak
az számít, ami élvezhető, amit elfogyaszthat, csak arra vágyik, ami testi.
Nagyfokú „eltestiesülés” megy végbe, vagy ahogy azt valaki nyersebben kifejezte:
a legdurvább elállatiasodás történik. Jézus pedig ezt így fejezi ki: „Ahogyan
Noé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfia eljövetele is. Mert amiképpen
azokban a napokban, az özönvíz előtt ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek
egészen addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába és semmit sem sejtettek,
amíg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta, úgy lesz az
Emberfiának eljövetele is.” (Máté 24,37-39) Mert nem is akarták sejteni, mert
nem is érdekelte őket. Pontosan ilyen érdektelen az emberek többsége ma is
minden iránt, ami túl van testi igényein.
4. Szellemi jelek
Még ezeknél is súlyosabb megpróbáltatásokat jeleznek az utolsó idők szellemi
jelei és jelenségei. A legnagyobb kísértést, megpróbáltatást az álkrisztusok és
hamis (ál) próféták megjelenése jelenti. „Sokan jönnek majd az én nevemben
(nevemmel, rám hivatkozva), akik azt mondják: én vagyok a „Felkent”
(Krisztus)... Sok hamis (ál) próféta támad és sokakat megtévesztenek
(félrevezetnek)... Mert hamis (ál) felkentek (krisztusok) és hamis (ál) próféták
állnak majd elő, jeleket és csodákat tesznek, hogy megtévesszék, ha lehet, a
választottakat is.” Mindezt ugyanabban az egy prófétai beszédben mondja az Úr
(Máté 24), ami arra utal, hogy milyen fontosnak tartotta felhívni a követőinek
figyelmét éppen ezekre a jelenségekre.
Ilyen hamis (ál) felkentek (krisztusok) különben minden időben felbukkantak
valahol, újabban leginkább Amerikában. Az a megdöbbentő, hogy ezek az emberek
mindig követőkre találnak. Sőt, megtörtént, hogy valaki egyenesen a megtestesült
Atya Istennek mondta magát, és el is hitték sokan. A hamis bíró példázatában azt
kérdezi az Úr: „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”
(Lukács 18,8) Hát, azt nemigen talál majd, de hiszékenységet annál többet.
Ezeknél a kirívó eseteknél azonban sokkal veszedelmesebbek a hamis (ál)
próféták, többek között éppen azok is, akik az utolsó időkkel kapcsolatban újabb
és újabb csalhatatlan információkkal állnak elő.
Sajnos, itt ki kell térnem arra a fundamentalista tanításra, amely a
karizmatikus ébredést az utolsó idők legnagyobb ördögi csalásának tartja, amivel
az egész keresztyénséget meg akarja rontani, mondván: „A karizmatikus
mozgalomban megnyilvánuló szellem nem a Szent Szellem, hanem ördögi szellem, a
kegyelmi ajándékok nem felülről, hanem alulról valók, stb. Könyvek tömegei
jelennek meg erről a „veszedelemről”, elhatárolják magukat a karizmatikusoktól,
s már azt is megszállott embernek minősítik, aki nyelveken is imádkozik.
A másik nagy pozitív jel Izrael népével kapcsolatos. A római levélben Pál
apostol világosan beszél arról, hogy Isten nem vetette el végleg az ő választott
népét, hanem amikor majd a pogányok száma betelik, akkor újra beoltja a nemes
olajfába, vagyis, kegyelmet talál és megtér. Ezékiel próféta látomása szerint
Isten először úgy gyűjti össze Izraelt, mint száraz csontokat, aztán hússal
borítja be őket, majd szellemet lehel beléjük. A múlt század végén éppen egy
pesti zsidó férfi, Herzl Tivadar szívében született meg a zsidó haza
újraalapításának gondolata. Az első világ-állam háború után az u.n.. Belfour
Nyilatkozatban a nagyhatalmak elismerték a zsidók letelepedési jogát
Palesztinában, a második világháború után pedig, 1948-ban megalakult a zsidó
állam. A Jézus visszajövetelére vonatkozó próféciák beteljesülése nem képzelhető
el Izrael országa és Jeruzsálem nélkül. És 1948-óta ez is megvalósult újra, hogy
a Paruzia közelségének leghatalmasabb jele legyen.
Ehhez a pozitív jelhez, sajnos egy negatív jelet is csatolnom kell még, amely
legsúlyosabb az összes közül. Ez pedig mind a zsidóság, mind a keresztyénség
egyre növekvő és súlyosbodó üldözése. Ez odáig fajul, hogy Jézusnak így kellett
szólnia: „...olyan nagy nyomorúság lesz akkor, amilyen nem volt a világ kezdete
óta mostanáig és nem is lesz soha. Ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem
menekülhetne meg egyetlen halandó sem, de a választottakért megrövidülnek azok a
napok.” (Máté 24.) De ez már az antikrisztus személyes megjelenésének napjaihoz
tartozik, amivel közvetlenül az Úr visszajöveteléhez érkezünk.
Hogyan kell várnunk Jézust?
Mindezek után magától adódik a kérdés: Hogyan kell várnunk és készülnünk
erre a napra? Ahogyan a jelekre nézve, úgy erre a kérdésre is bő feleletet
találunk az igében. Elsősorban maga az Úr figyelmeztet bennünket: „Ne
féljetek...., ne rettenjetek meg..., ne tévesszenek meg titeket...”, stb. Itt
azonban mindössze három pontban szeretném összefoglalni a Jézus-várás legfőbb
követelményeit.
§
Az első és legfontosabb az éberség,
§
a második a szolgálat,
§
a harmadik pedig az életünk megszentelődése.
A)
„Ti azonban testvéreim, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvajként lepne
meg titeket, hiszen valamennyien a világosság és nappal fiai vagytok, nem
vagytok az éjszakáé, sem a sötétségé. Akkor ne is aludjunk, mint a többiek,
hanem legyünk éberek és józanok.” (1.Thessz. 5,6) Ez elsősorban azt jelenti,
hogy naponként az IGE világosságában éljünk és az ige világosságában figyeljünk
az utolsó idők jeleire, nem pedig mindenfajta híreszteléseknek és mendemondáknak
higgyünk. Ne akarjuk az Úr figyelmeztetése ellenére mégis megállapítani az Ő
visszajövetelének napját és óráját. Meg kell értenünk, hogy a jelek éppen azért
adattak meg, hogy, ha nem is ismerhetjük a pontos dátumot, mégis az Ő
közelségében éljünk és készen legyünk az érkezésére. Erre nézve mondta el Jézus
példázatát a virrasztó szolgákról, akik várják uruk hazaérkezését a menyegzőről,
hogy azonnal ajtót nyissanak neki. (Lukács
12,35)
B)
A következő példázatban pedig az okos és gonosz szolgákról beszél. Eszerint
boldog az a szolga, aki szolgatársainak kiadja az eledelt, s ilyen munkában
találja visszatérő ura. Az írásmagyarázók szerint ez nem más, mint az az
egymással törődő testvéri szeretet, amelyre kötelesek vagyunk, mint az Úr
gyermekei. Megtörténhet azonban, hogy a szolgák elkezdik verni egymást és
sajnos, ez nem csak a példázatban, hanem a valóságban is megtörténik nem
egyszer, és így egy verekedő, veszekedő lelki családdá válunk, aminél alig van
visszataszítóbb képe a keresztyénségnek. (Lukács 12,41-48)
Az elmúlt években nem egyszer beszéltünk és írtunk erről az antikarizmatikus
„ördögűzésről” – többek között ezeken az emmausi konferenciákon is. Itt most
csak annyit ismétlek meg, hogy minden tévedést és visszaélést természetesen el
kell ismernünk, de a Szentírás kontrollja alatt és nem bizonyos teológiai
irányzatok és iskolák kritikája alapján. De a legkíméletlenebb kritika esetében
sem hihetjük azt, hogy az az immár többszázmillió keresztyén, aki karizmatikus
hívőnek nevezhető, egytől egyig megszállott embernek bélyegezhető. Ha a tíz szűz
példázatára gondolunk, amely egyike a Krisztus visszajövetelére vonatkozó
legkomolyabb tanításoknak, s amelyben az olajnak, a Szent szellem jelképének van
döntő szerepe, akkor igen gyanúsnak kell találnunk azt a törekvést, amely minden
pneumatikus jelenséget (egészen konkrét és gondos megvizsgálás nélkül) egy kalap
alá vonva sommásan ördögi eredetűnek ítéli.
A keresztyénségen belüli vádaskodások természetesen szakadásokhoz, Krisztus
testének további szétszaggatásához vezetnek, ami súlyos akadályt jelent az
evangélizáció és ébredés szolgálatában. Pedig ébredésre ezekben az utolsó
napokban nagyobb szükség van, mint valaha. Nem tömegébredésekre gondolok, hanem
minőségire. A tömegek és mindaz, ami tömeges jellegű, egyre inkább, valóban
ördögi hatások alá kerül. Arra a nagy vallásos megújulásra, reneszánszra
gondolok, amely NEW AGE
NÉV ALATT AZ EGÉSZ VILÁGRA KITERJED.
Ez a vallásos megújulás azonban távol esik a keresztyénségtől, lényegében véve
régi babonás hiedelmek és keleti vallások szinkretizmusáról van szó. Lényege az,
hogy az ember az örök és végtelen világszellemnek egy darabja, s így maga is
isteni lény, csak ennek nincs tudatában. Arra van szükség, hogy megvilágosodjon
és különböző vallásos gyakorlatokkal és eszközökkel elinduljon a megistenülés
útján. Ez az utolsó idők igazi antikrisztusi mozgalma, hiszen nem nehéz
felismerni, hogy az igazi Krisztust és a valódi megváltást igyekszik
kiküszöbölni, illetve pótolni.
A NEW AGE különböző formái hazánkban is igen elterjedtek és sajnos, a
komolyabb keresztyén körökből is szedi az áldozatait. A védekezés azonban nem
állhat abban, hogy lemondunk minden karizmatikus megnyilvánulásról csak azért,
mert a NEW AGE mozgalomban is vannak szellemi* megnyilvánulások. A szellemek
megítélésének ajándékával nem nehéz különbséget tenni és különben is rögtön
mindent eldönt, hogy ÚR-nak vallja-e valaki Jézust, vagy nem.
Az utolsó idők jelei közt van két pozitív dolog is. Az egyik az evangélium
hirdetése az egész világon. „Isten országának (királyságának) ezt az
evangéliumát hirdetik majd az egész világon.” (Máté 24-ben mondja Jézus) Ez
egyike a legnagyobb mértékben beteljesedett jeleknek. A médiák hihetetlenül
fantasztikus kifejlődése során ma már valóban ott tartunk, hogy lehetségessé
vált az evangélium mindenütt való hirdetése, és talán alig van már olyan nép,
amely ne hallotta volna.
(Csak zárójelben mondom el azt az igen szellemesnek mondható megjegyzést,
hogy talán Jézus visszajövetelét is úgy láthatja minden szem, hogy azt a
televízió közvetíti.)
Annyi bizonyos, hogy a médiáknak óriási szerep jut az evangélium
terjesztésében napjainkban. Ugyanakkor tapasztalnunk kell azt is, hogy az
antikrisztusi erők is hatalmas mértékben használják ki a technika adottságait.
Éppen nemrég olvastam egy cikket, amely szerint valószínűsíthető, hogy az
antikrisztus bélyege az emberek bőre alá beépített chip lesz majd.
De nemcsak egymásnak tartozunk szeretettel, hanem a világnak is. Péter
apostol arra a gúnyos kérdésre, hogy hol van az ő (Jézus) eljövetelének ígérete,
azzal válaszol, hogy „nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek
gondolják, hanem türelmes hozzánk, mert nem akarja azt, hogy némelyek
elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen (megmeneküljön).” (2. Péter 3,9)
Arra hivattattunk el tehát, hogy bizonyságtevő szolgálatot végezzünk az emberek
között, és ez nemcsak szeretetünk próbája, hanem az Úr iránti engedelmességünk
mértéke is. Az Úr várása nem jelenthet önző henyélést számunkra, mint akik már
örökre elrendezték a dolgukat, – utánunk pedig jöhet a vízözön, illetve tűzözön.
C)
Végül harmadik feltétele a Jézus-várásnak az, hogy szent életben járjunk.
„Milyeneknek kell lennetek nektek szent életben és kegyességben, akik várjátok
és sóvárogjátok Isten napjának eljövetelét!” – kiált fel Péter apostol. (2.Péter
3,11) A tíz szűz példázatában, amelyet már idéztem, legfontosabb az olaj, amely
a Szent Szellem jelképe. Pál apostol
pedig azt írja: „Teljesedjetek be Szent Szellemmel!” – mert csak a Szent Szellem
világosságában és erejében élhetünk szentül és fedhetetlenül. Már pedig az Úr
azt szeretné, ha tisztán és szentül, ránc, vagy bármi hasonló nélkül állíthatná
maga elé az ő gyülekezetét, eklézsiáját. Ef. 5,25.
Egy eszkatológiai tanulmány szerint az Úr visszajövetelének három féle
jellege van: 1. Az ő gyülekezetéhez,
egyházához úgy jön vissza, mint vőlegény a menyasszonyához.
2. Izraelhez úgy jön vissza, mint
Király az ő népéhez.
Ha igaz, akkor mi az Úr gyülekezete volnánk, vagyis az Ő menyasszonya. Egy
menyasszonynak pedig ugye nem jelent szenvedést, terhet az ő szeretett
vőlegényére való várakozás, hanem ellenkezőleg, még a legnehezebb időkben is és
körülmények közt is örömet és boldogságot. De éppen ezért mégis csak
felsóhajthatunk: „Miért késel Jézus, nőnek már az árnyak. És a Biblia utolsó
szavával mi is mondhatjuk: Jöjj, Uram,
Jézus!