SZABÓ IMRE 

Az utolsó idők eseményei 

A keresztyén reménység távlatai

 

(Az utolsó idők I.)

  

Kecskemét – Emmaus 

1997. október 27-31.

 

A keresztyén reménység távlatai

 

 

„Mert megjelent Isten kegyelme, mely üdvöt (megmentést) áraszt minden ember számára, és arra nevel minket, hogy megtagadjuk az istentelenséget és a világi (kozmoszra – világrendszerre irányuló) vágyakat, és ép ésszel (józanul), igazságosan és istenfélelemmel (Istenben boldogan) éljünk a mostani világkorszakban, várva a boldog reménységet és a nagy Isten és üdvözítőnk (megmentőnk) Krisztus Jézus DICSŐSÉGÉNEK MEGJELENÉSÉT.” (Titusz 2,11-13)

 

Világosabban és tömörebben aligha lehetne összefoglalni az ősgyülekezet hitét és életét, mint ahogy ezt Titusz levelének ezekben a soraiban olvassuk. Ebben az idézetben a vezérszólamot a következő mondat viszi: „várva a boldog reménységet és a nagy Isten és üdvözítőnk (megmentőnk) Krisztus Jézus DICSŐSÉGÉNEK MEGJELENÉSÉT.”

Az a történelmi korszak, amelyben ez a reménység kigyulladt az emberi szívekben, a római birodalom dekadens és hanyatlásnak induló korszaka volt. Megtérni, csatlakozni a keresztyénséghez tulajdonképpen azt jelentette, hogy ebből a pusztuló és reménytelen világból átlépni egy csodálatos eljövendő világba, amely ugyan még nincs itt, de hamarosan, bármelyik pillanatban megérkezhet. A keresztyénség számára minden nap az utolsó idők napja volt. A gyülekezetek Maran-Atha gyülekezetek voltak. Egyszerűen szólva: Krisztus népe a jövő népe volt.

Napjainkban újra olyan időket élünk, mint a Római Birodalom idézett századaiban. A világ újra reménytelen világgá vált. Legalábbis a mi európai kultúránk hanyatlóban van, a régi társadalmi keretek felbomlottak, az erkölcsi értékek semmivé váltak.

Pedig ez a mi XX. századunk soha nem látott optimizmussal kezdődött. A tudomány és technika gyors és hatalmas fejlődése azt a hitet keltették, hogy az egész emberi életben olyan óriási haladás következik be, amely rövidesen valóságos paradicsommá teszi a földet.

Aztán jött a két világháború annak minden szörnyűségével és következményével és a nagy optimizmus odalett. Milliók pusztultak el a frontokon, a gázkamrákban és a gulágokon. Műemlék városok váltak a földdel egyenlővé, a bombázások következtében. Megszületett az atombomba és egyben az atomhaláltól való félelem, majd jött a környezetszennyezés, az ózonlyuk, az AIDS, a drogok, a terrorizmus és itt vannak az egyéb fenyegető jelenségek is, amelyek rászoktatnak bennünket arra, hogy állandó krízishelyzetben érezzük magunkat, és semmi reményünk ne legyen a holnap felől. Bizonyos tudományos felmérések szerint, ha minden így folytatódik tovább, akkor 2040-re megszűnhet az emberi élet a földön. Ma már nem arról beszélnek, hogyan bontakozhat ki egy gazdagabb élet a földön, hanem arról, hogy túlélheti-e földünk azt a katasztrófát, amely rá vár.

Milyen nagyszerű lenne, ha ebben a sötét és reményt vesztett világban is eredeti fénnyel ragyogna fel az a keresztyén reménység, amelyet – szerencsére – megőrzött számunkra a Biblia. Hányan térnének meg most is ennek a reménységnek a kedvéért, mint ahogy az ősegyház idején is sokakat éppen ez vonzott Krisztushoz.

Sajnos azonban ez az eredeti keresztyén reménység elég hamar kialudt, illetve megváltozott, hogy azután a középkoron, a reformációs időkön keresztül ebben a formában érkezzen el hozzánk, illetve úgy örököljük, mint ősi hagyományt.

 

De miről is van szó? Miben áll a mi örökölt keresztyén reménységünk és mi volt az eredeti, a bibliai?

 

Az örökölt, hagyományos keresztyén reménység legegyszerűbb formája az, ahogyan népegyházi tömegeinkben, sőt, mondhatni, az egész európai kultúrkörben él, s ahogyan az temetések alkalmával kifejezésre jut. (Sajnos, legtöbbször már csak ott, de ott sem mindig.) A lényege az, hogy halála után az ember a mennybe jut, ott van a halhatatlan emberi lélek hazája és ott talál örök boldogságra és nyugalomra. Azonban előfordulhat az a szerencsétlen eset is, hogy valaki nem a mennyországba jut, hanem a pokolra, de erről a temetések alkalmával nem illik beszélni, és nem is igen beszélnek az igehirdetők. De már a templomokban sem igen esik erről szó, hiszen már a múlt században megírta Pfeninsdorf teológiai Professzor, hogy a modern embernek nem szabad a kárhozatról beszélnie.

Összefoglalóan tehát azt mondhatjuk, hogy a hagyományos keresztyén reménység a túlvilági reménység.

Ezzel szemben az őskeresztyének nem abban reménykedtek, hogy haláluk után majd a mennybe jutnak, hanem abban, hogy a mennyből – talán még életükben – visszajön Jézus és helyreállítja Isten királyságát a földön, annak teljes gazdagságában és dicsőségében. A világtörténelem azzal végződik, amivel elkezdődött; újra paradicsom lesz a földön, de most már a Megváltás nagy Műve után az marad örökre. Ha mindezt egy ábrán szemléltetni akarjuk, akkor két nyilat kell egymás mellé rajzolnunk úgy, hogy az egyiknek éle lefelé, a másik pedig felfelé irányuljon, a felfelé irányuló a hagyományos keresztyén reménységet, a lefelé irányuló pedig az eredetit ábrázolja.

Az utóbbi évtizedekben hatalmas fejlődésnek indult a teológiai tudománynak az az ága, amelyet eszkatológiának, vagyis az utolsó idők tudományának nevezünk. És ebben a fejlődésben már az imént említett lefelé mutató nyíl a domináns, vagyis az őskeresztyén reménység rekonstrukciója folyik, Én is ebben a szellemben szeretném most megtartani három előadásomat a végső dolgokról, mégis úgy, hogy inkább a Bibliához kívánok ragaszkodni, mint bizonyos szellemi-teológiai irányzatokhoz.

Mai első előadásomban a keresztyén reménység távlatairól szólok a másodikban az utolsó idők jeleiről, a harmadikban pedig a mi ébrenlétünkről kívánok beszélni, vagyis arról, hogyan kell várni Jézust.

 

1. Az eredeti Bibliai reménység átváltozása

 

Először azt kell megvizsgálnunk és megértenünk, hogyan változhatott meg az eredeti bibliai reménység aránylag olyan rövid idő alatt. Némelyek szerint ugyanis már a második században megindul a nagy változás. Úgy tűnik, hogy alapvetően két oka volt ennek. Az első, Jézus visszatérésének, a PARUZZIÁNAK (eljövetel) késése, illetve elmaradása volt. Az 1. Thessz. 1,10-ben Pál apostol még arról ír, hogy a thesszalonikai gyülekezet Jézus-várásának nagy híre van az egész világon, de Péter apostol már arról kénytelen írni, hogy csúfolódók támadtak, akik azt kérdik: „hol van az Ő visszajövetelének ígérete” (2. Péter 3,3-4)

De volt egy másik, még ennél is súlyosabb oka annak, hogy Jézus várása egyre inkább háttérbe szorult. Ez pedig a görög gondolkodás(mód) behatása volt a keresztyénségbe.

A keresztyénség mindenestől a zsidóságból nőtt ki, zsidó gyökereiből táplálkozott.

Ennek a gondolkodásnak a lényege abban állt, hogy noha az ember Isten lehelete által nyert életet, mégis földi lény, akinek rendeltetését Isten ide helyezte a földre. Ezt a teremtésbeli Ordináciát a bűneset sem változtatta meg, és amikor Isten a megváltás ígéretét tette, akkor is a földre helyezte annak végső célját és nem a mennybe, amely az Ő dicsőséges trónusának helye és az angyaloknak világa. Nyersebben szólva, Isten nem kötött kompromisszumot: ha nem sikerül üdvterve a földön, majd gondoskodik róla, hogy sikerüljön a mennyben.

A görög gondolkodás viszont az embert elsőrendűen szellemi lénynek tekintette, akinek a teste csupán börtöne, amiből a halál által kiszabadul. A nagy görög filozófus, Platón szerint ez az egész anyagi világ sem más, mint örök szellemi ideák mása és tükre. Ez a filozófia bizonyos pontokon érintkezett a zsidó vallással, hiszen a Biblia szerint is az embernek Isten Szelleme ad életet, sőt a halál után az ember a szellemvilágnak abba a részébe jut, amelyet a görögök Hádésznek, a zsidók pedig Seolnak (alvilág, láthatatlan ország), a holtak hazájának neveznek.

De a Biblia még újszövetségi részében sem tekinti a test börtönéből való szabadulásnak és üdvösségnek a halált, hanem ítéletnek, mivelhogy a halál nem más, mint a bűn zsoldja (fizetsége). (Róma 6,23)

A görög gondolkodás hatására viszont a túlvilág egyre inkább kezdte elfoglalni azt a helyet a hívők lelkében, melyet addig az eljövendő Isten országa (királysága) töltött be, amelyet Jézus Krisztus az ő dicsőséges Paruziája (eljövetele), Epifániája (megjelenése) alkalmával fog megvalósítani. Egyszóval, kialakult a Mennyországnak és a Pokolnak az a képzete, amelyről már szóltam, és amely uralkodóvá vált a keresztyénségben mind a mai napig.

 

2. Mi történik velünk a halál után?

 

Ezen a ponton szinte kiáltva lehet feltenni a kérdést; Mi hát akkor a keresztyén reménység? Mi történik velünk a halál után? És egyáltalán, mik a keresztyén reménység egyéb vonatkozásai?

Az ezekre a kérdésekre szóló válaszokat – ahogyan szerény hitem szerint megértettem –, azzal kezdem el, hogy az újszövetség is fenntartja az ószövetség Seol-képzetét, amely szerint a halottak kivétel nélkül ide jutnak, a Holtak Hazájába. Titokzatos árnyak világa ez, melyben van bizonyos létezés, de nincs igazi, valóságos élet. Némi különbség azért van itt is, amint látjuk azt a Gazdag és Lázár példázatából, de az egészet véve a Seol mégiscsak ellentéte a valóságos világnak, s az ottani élet az ittenihez viszonyítva csak olyannak mondható, mint az éjszakai álom.

Ezért imádkozik így a zsoltáríró:

„Fordulj felém Örökkévaló (Jahve), szabadítsd ki lelkemet, segíts meg szereteted kedvéért! Mert a halálban nincs emlékezés Rólad, a Seolban (alvilágban) ki ad hálát neked?” (Zsoltárok 6,5-6)

Mindenesetre a Seol olyan átmeneti, illetve közbeeső hely, ahol a halottak a feltámadásig el vannak zárva.

Óriási változást jelentett ebben a tekintetben az a pillanat, amikor a keresztfán függő Jézus azt mondta a mellette szenvedő latornak: „Ámen, mondom neked, ma velem leszel a Paradicsomban!” (Lukács 23,43) Vannak exegéták (írásmagyarázók), akik szerint a vesszőt el kell tolni és így kell olvasni: „Bizony mondom neked ma, velem leszel a Paradicsomban.”, de ez az okoskodás sem képes meggyengíteni az egész Újtestamentumnak azt a bizonyságtételét, hogy Krisztus engesztelő halálával csakugyan megnyílt a Paradicsom az emberi lelkek előtt.

De hol van és mi ez a Paradicsom? A második Korinthusi levél 12. részében azt olvassuk, hogy Pál apostol elragadtatott a harmadik égig, a Paradicsomig. Némely bibliamagyarázók szerint három égről van szó a Szentírásban: 1. Levegőég, 2. Csillagos ég, 3. Szellemi ég, úgy azonban, hogy az első kettőnek is van szellemi vonatkozása. Pl.: a levegőég jelenleg a „levegőbeli hatalmasságok fejedelmének”, vagyis az ördögnek területe, az elragadtatáskor pedig az eklézsia fogja elfoglalni ezt a „területet”. A harmadik ég Isten dicsőséges lakhelye, a tulajdonképpeni Menny, vagyis a Paradicsom. Ide ragadtatott el Pál, és hallott kimondhatatlan beszédeket, amelyeket nem szabad embernek elmondania. De hogy ez nem csupán páratlan, egyszeri alkalom volt egy megváltott ember számára, hogy belépjen a Paradicsomba, azt ugyancsak Páltól tudjuk. Ugyanis, amikor ezt írja: „Vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél.” (Filippi 1,23), akkor ezt már nem úgy érti, mintha egy újabb elragadtatás után vágyódna, hanem úgy, mint a Krisztusban hívő ember (minden hívő ember) olyan drága lehetőségét, amely a halál után vár rá.

Igen, aki elfogadta megváltó Urának Jézust, annak nem kell többé átmenetileg sem leszállni a holtak hazájába, hanem azonnal az Úrhoz mehet, amint azt meg is ígérte: „Az én Atyám házában sok lakóhely van. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek.” (János 14,2). A Seolról, vagy a római katholikus tisztítótűzről (purgatórium) való tanítással szemben a református teológia mindig határozottan vallotta a hívők azonnali mennybejutását, üdvösségét. Ezt természetesen azzal a teológiai felfogással szemben is fenntartja, amely szerint az emberi lélek éppen úgy megsemmisül a halálban, mint a teste, s csak a feltámadás során elevenedik meg újra, tehát semmiféle túlvilági lét nem vár rá a halál után (adventista theológia).

És mindezek ellenére mégsem a „mennyország” a megváltottak végső örök otthona, mert – paradox módon – éppen ott, a mennyei dicsőség fénykörében egy olyan hiányban szenved az emberi lélek, amely lehetetlenné teszi számára ennek a dicsőségnek teljes tudatát és átélését. Ez a hiány pedig nem más, mint a test hiánya. Mert a test az ember számára nem valami lényétől idegen, megnyomorító képződmény, nem a lélek börtöne, hanem emberi lényegéhez elválaszthatatlanul hozzátartozó rész. Isten ugyanis teremtett tisztán szellemi lényeket – ezek az angyalok –, és teremtett tisztán testi, anyagi lényeket – ezek az állatok –, de az ember éppen azáltal egyedülálló teremtménye Istennek, hogy anyagból és szellemből formálta. (A mai tudomány nyelvén: pszihoszomatikus lény)

Az ember tehát csak akkor egész, ha együtt van a teste és a lelke. Ha csak a lelke élvezi a mennyei dicsőséget, az is csak olyan, mint az álom és nem a maga, teljes emberi mivoltának megfelelő teljes üdvösség. Ezért is használja a bibliai hívők halálára is ugyanazt a szót, mint a seolba távozókéra: elaludtak. „Nem akarom atyámfiai hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak” - írja Pál a thesszalonikai levelében. (1.Thessz. 4,13-15)

Az ősgyülekezet – mint nem görögül, hanem zsidókeresztyénül gondolkodó közösség – számára természetes volt mindez, ezért nem a túlvilági, szellemi életforma után vágyakozott, hanem a test megváltása után, ahogy azt a Róma 8,23-ban olvassuk: „Mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására.”. A test megváltását pedig a visszatérő Jézus hozza el. Ezért volt az ősgyülekezetnek ama BOLDOG REMÉNYSÉGE a Paruzia, Jézus visszajövetele.

3. Jézus visszajövetele (Paruzia)

 

Menjünk hát most már tovább a Paruzia vonalán, mint az ősgyülekezet valódi reménységének vonalán. A hagyományos felfogás szerint Jézus visszajövetele egyszeri és mindent magában foglaló esemény a feltámadástól kezdve, Isten országának a helyreállításán keresztül egészen az utolsó ítéletig. De az újabb bibliai kutatások teljesen megváltoztatták ezt a szemléletet. Az új eszkatológia szerint az Úr két visszajöveteléről van szó az Újtestamentumban. Először csakis az övéihez, vagyis csak a gyülekezethez jön el, mégpedig láthatatlanul, másodszor pedig már az övéivel együtt, az egész világhoz. Akkor teljesedik be az ige: „Íme, eljön a felhőkkel, meg fogja Őt látni minden szem, azok is, akik átdöfték Őt, és gyászt ül miatta a föld minden törzse. Úgy lesz! Ámen!” (Jelenések 1,7) 

Jézus első visszajövetele alkalmával történik meg az, amit az új eszkatológia elragadtatásnak nevez, s ami oly sokat foglalkoztatja a hívő köröket, nem egy esetben súlyos vitákat is kiváltva, bizonyos részletek eltérő értelmezése miatt. Az 1. thesszalonikai levél szerint ez három mozzanatból áll; a már elhunyt hívők feltámadnak, az élő hívők elváltoznak, majd pedig együtt elragadtatnak az Úr elé a levegőbe, tehát nem a mennybe, hanem a szellemvilágnak közvetlenül földünket körülvevő részébe. Az elhunyt hívők feltámadásában tulajdonképpen az Úrral együtt addig a mennyben lévő lelkek ismét testet vesznek magukra. Egy szép megfogalmazás szerint, ahogy a mágnes a fűrészporból és vasreszelék keverékéből csak a vasat rántja magához, úgy ragadja magához Jézus a hívőket a földről. Egy másik, kissé vaskos elképzelés szerint az elragadtatás pillanata az, amikor Isten népe, Krisztus gyülekezete (menyasszonya) egy szempillantás alatt, az emberek által észre sem vehető módon elragadtatik a földről. Ezt úgy kell elgondolni, hogy a férj felébred és nem találja maga mellett a feleségét, pedig a ruhája ott van. A buszból egyszer csak eltűnik a sofőr, a tanteremből a tanár stb. (Az egyik felvétetik, a másik otthagyatik)

Miért támadnak fel a halottak, vagyis az üdvözült lelkek miért szállnak le a mennyből és miért vesznek újra testet magukra, mikor „Elköltözni és az Úrral lenni sokkal jobb mindennél.”. Miért van egyáltalán szükség a test feltámadására Isten üdvtervében? Már utaltam erre, amikor arról beszéltem, hogy az ember test nélkül nem egész ember. De a feltámadásban az ember többet kap vissza, mint a régi testét. „Mert szükséges, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára és ez a halandó halhatatlanságot Öltsön magára.” – mondja Pál apostol. Test nélkül a lélek meztelen. De most a feltámadásban nem a régi, a földi „hajlékot” ölti magára az ember, hanem újat, mennyeit… És ugyanez történik azokkal a hívőkkel, akiket az Úr visszajövetele még életben talál, ők is új, romolhatatlan testet vesznek magukra, vagyis egy csodálatos átváltozáson, metamorfózison mennek keresztül. Az ősgyülekezet arra vágyott, hogy ezt a halál, illetve az Úrhoz való elköltözés közbeiktatása nélkül élje át. „Mert mi is, akik ebben a sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni, hanem felöltözni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet.” – írja Pál. (2.Kor. 5,1-10)

Milyen lesz ez a „mennyei hajlék”? Egy olyan új test, amely teljesen a szellem (pneuma) irányítása és uralma alatt áll, vagyis szellemtest (pneumatikus test) lesz. Eric Sauer így írja le ennek dicsőségét: „Ez a test felette áll az idő és a tér korlátainak. Teljesen szabad lesz a természettel, anyaggal szemben. Nincs a születés törvénye alatt többé. Többek leszünk az angyaloknál. Olyanok leszünk, mint Jézus, „aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket.”. (Filippi 3,20)

 

4. Krisztus „ítélőszéke” (díjátadó emelvénye)

 

Immár ebben az átváltozott, dicsőséges testben kell aztán odaállni az elragadtatott gyülekezetnek Krisztus ítélőszéke elé. (2.Kor. 5,10) Ez az ítélőszék különbözik az Ezeréves Birodalom kezdetén felállított ítélőszéktől, amely előtt az akkor élő népeknek kell megállniuk, de különbözik a világ végén végbemenő utolsó ítélettől is. Ez kizárólag a hívőknek szól és nem az üdvösségről, vagy kárhozatról történik döntés, mert az már eldőlt minden hívő számára, amikor elfogadta Jézust Megváltó Urának. Itt jutalomról, vagy elmarasztalásról van csupán szó, kinek-kinek a munkája, hűsége és főként szívbéli motívumai szerint, amelyek az Úr szolgálatára indították. Némelyek győzelmi koszorút nyernek, mások kárt és megszégyenülést szenvednek, sőt, lesznek, akiknek a munkája (gyűjteménye) megég, ő maga azonban megmenekül, de úgy, mintha tűzön menne keresztül.” (1.Kor. 3,15) Tehát az eljövendő dicsőségben sem lesz egyformaság, mert Isten nem öltözteti uniformisba az ő gyermekeit, hanem kimeríthetetlen fantáziája szerint áldja meg gyermekeit. Szépen mondja valaki: kicsi és nagy edények is lesznek, de mindegyik tele lesz.

Krisztus ítélőszéke után még egy esemény vár az elragadtatott gyülekezetre, amely Krisztus menyasszonyának is neveztetik. Ez pedig a Bárány menyegzője. A Jelenések könyve 19,7-9-ben olvashatunk erről, és többféle értelmezés van tartalmára és időpontjára nézve is. Itt én azt a felfogást idézem, amely szerint az ószövetségi szentek, illetve a messiáshívő zsidók és az újszövetségi egyház találkozásáról és közös öröméről van szó. Az ígéret és a beteljesülés ül itt lakodalmat. Talán arról van szó, amit a Zsidókhoz írt levél 11,39-ben így olvashatunk: „És mindezeken, noha hit által elnyerték az írás jó bizonyságát, nem teljesült be az ígéret, mert Isten számunkra valami különbről gondoskodott, és azt akarta, hogy ők ne nélkülünk jussanak el a teljességre."

 

5. Krisztus ezer éves királysága

 

Mindezzel azonban még korántsem merült ki ama boldog reménység, amelynek a beteljesülésére vár Krisztus Gyülekezete. Az elragadtatásról szóló ige így fejeződik be: „és így mindenkor az Úrral leszünk.” (1.Thessz. 4,17) Igen fontos üzenet ez, mert tovább tágítja és mélyíti a keresztyén reménység távlatait. Nem jelent ez kevesebbet, mint azt, hogy ettől fogva Krisztus népe elválaszthatatlanul mindig és mindenütt együtt marad és együtt szolgál az Úrral, részt vesz annak minden vállalkozásában, küzdelmében, győzelmében, diadalában és uralmában.

Ez mindjárt akkor kezdődik, amikor az Úr másodszor is visszajön a földre, mégpedig ezúttal már nyilvánvalóan az egész világ számára, hogy helyreállítsa Isten országát (királyságát) az egész földön. Ezt a Jelenések könyve 20,4 alapján Ezeréves Birodalomnak nevezzük. Részletesebben majd a következő előadásomban szólok róla, itt csak azt a vonalat szeretném meghúzni, amelyet a hívők sorsvonalának, jövendőjének nevezhetünk. Nos, a visszatérő Jézus nem egyedül, hanem az övéivel, az ő gyülekezetével tér vissza az ezeréves országlásra. (Jelenések 19,14)

És az övéi nemcsak az Ezeréves Birodalom kezdetén végbemenő ítéletben vesznek részt a népek felett, hanem az Úrral uralkodnak is majd ezer esztendeig. „Boldog és szent az, akinek része van az első feltámadásban, ezek fölött nincs hatalma a második halálnak, hanem Isten és Krisztus papjai lesznek, és vele fognak uralkodni ezer esztendeig.” (Jelenések 20,6)

Hogy eközben hol tartózkodik a gyülekezet, erről nem szól részletesebben az ige. Az exegéták többsége úgy véli, hogy nem válik a szó legszorosabb értelmében földi lakóvá, hanem úgy lesz jelen, ahogy Krisztus is jelenvalóvá vált feltámadása után.

 

6. A boldog reménység végállomása

 

De még a Krisztussal való együtt uralkodás sem jelenti a gyülekezet jövendőjének végállomását és csúcsát. A Sátán, aki az Ezeréves Birodalom kezdetén megkötöztetett, kiszabadul bilincseiből és újra támadást indít Isten és az ő Krisztusa ellen, de „legyőzetik”. „Az ördög pedig, aki megtévesztette őket, a tüzes és kénes tóba vettetett, ahol a fenevad és a hamis próféta is van.” (Jelenések 20,10) És ekkor érkezik el a világtörténelem utolsó felvonása, az utolsó ítélet. De amikor Isten ítéletének tüzében elpusztul ez a régi világ, új ég és új föld születik. Ez az, amit az írás polingeneziának, újjászületésnek nevez. A jelenések könyve szerint a mennyei Jeruzsálem leszáll a földre, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy újra Paradicsommá válik a föld, mégpedig sokkal gazdagabb és dicsőségesebb formában, mint az első volt.

Ez a második Paradicsom lesz a második Ádám, Krisztus népének végső otthona. Ez a mi BOLDOG REMÉNYSÉGÜNK végállomása.

Mikor fog mindez megtörténni? Mikor lesz az elragadtatás? Ez és még sok más kérdés támad fel a hívő szívben, mikor a jövőbe tekint. Tudjuk, hogy az Úr eljövetelének sem a napját, sem az óráját nem tudhatjuk, de valamit tudunk az igéből, mégpedig azt, hogy az Ezeréves Birodalom megvalósulását az Antikrisztus uralma előzi meg, amelyet nagy nyomorúságnak is nevez az Ige. Vannak, akik szerint az elragadtatás a nagy nyomorúság előtt megy végbe, vannak, akik szerint utána. És vannak olyan teológusok is, akik szerint nem kettő, hanem csak egy Paruzia lesz, amikor mindaz, amiről beszéltünk, együtt és egyszerre fog végbemenni. Ne zavarjanak bennünket ezek az eltérő értelmezések. Igen helyes annak a teológusnak a véleménye, aki szerint, amikor a jövőbe tekintünk, az olyan, mint amikor egy hegyláncot nézünk; a csúcsokat világosan látjuk, de a közbeeső völgyeket nem, így nehéz tudnunk, hogy melyik csúcs van elébb, melyik hátrább, s milyen távolság van köztük. Csakugyan így vagyunk a jövendő dolgokkal is. Elégedjünk meg azzal, hogy a csúcsokat látjuk és valóban legyünk boldogok a mi reménységünkben, hiszen csodálatosabb jövőt elképzelni sem lehet annál, amit Isten készített a megváltás nagy tervében.

És Ő győzni fog! Nem hiúsulhat meg az ő eredeti terve az emberre nézve, akit üdvösségre teremtett és a Paradicsomban helyezett el a földön. Ha ez a Paradicsom el is veszett a bűn következtében, gazdagon fogja majd pótolni a második Paradicsom, az új ég és az új föld. És a megváltásban kegyelmet nyert és újjá teremtett ember is boldogabb lesz, mint lehetett volna az első ember, ha a Sátán csalására nem lázad fel Teremtője ellen. „Nagyobb lesz a második háznak dicsősége az elsőnél, ezt mondja a Seregek Ura.” – írja Haggeus próféta a második templomról. (Haggeus 2,9) Ez áll az új égre és új földre is. „Az első ember földből való, földi, a második ember, az Úr, mennyből való, mennyei. Amilyen a földi, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyei, olyanok a mennyeiek is. És ahogyan hordtuk a földinek ábrázatát, hordani fogjuk a mennyeinek ábrázatját is.” (1.Kor. 15,47-49)

Tulajdonképpen az emberiség útja nem más, mint az az út, amit Jézus a tékozló fiú történetében oly felülmúlhatatlan művészettel ír le; ahogy ez a fiú megjárva a bűnnek és szégyennek az útját, egy napon ráébred, hogy mégis csak az atyai házban van igazi és bővölködő élet, úgy fogja a megváltott emberiség is megtalálni a maga boldog otthonát abban a mennyei Jeruzsálemben, amely nem a földről száll fel a mennybe, hanem a mennyből száll le a földre.

 

 

 

(Az utolsó idők II.) 

 

Kecskemét – Emmaus

 

1997. október 27-31.

 

 

 

 

Az utolsó idők eseményei

 

 

Miután az előző előadásban betekintettünk a keresztyén reménység egyéni és gyülekezeti távlataiba, most az utolsó idők eseményeiről kell szólnunk. A Keresztyén reménység ugyanis nem valami semleges időben és térben valósul meg, hanem drámai események közt érkezik el céljához. Éppen ezek a drámai események teszik az utolsó időket a szó legszorosabb értelmében utolsó időkké, vagyis az üdvtörténelem utolsó felvonásává.

A Biblia szerint az utolsó idők tulajdonképpen Jézus születésével, vagyis az első eljövetelével kezdődtek el. A Zsid. 1,1-ben azt olvassuk: „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fia által szólt hozzánk.” Péter apostol a Szent Szellem kitöltetését azzal a jóeli próféciával magyarázza meg, amely így szólt: „És lesz az utolsó napokban – ezt mondja Isten –, kitöltök az én Szellememből minden hústestre…” (Csel. 2,17)

Az Ótestamentumban és az Újtestamentumban egyaránt bő anyagot: próféciákat, jövendöléseket, ígéreteket- találunk ezekre az utolsó időkre nézve. Egyes exegéták szerint az Újtestamentumnak csaknem kétharmada jövendő dolgokkal foglalkozik. Az bizonyos, hogy nemcsak az Újtestamentumot, hanem az Ószövetséggel együtt az egész Bibliát is a jövő felé nyitott könyvnek nevezhetjük. Mai kifejezéssel szólva azt mondhatnánk, hogy a Biblia a futorológia első nagykönyve. Bő anyagát az utóbbi időkben teljes virágzásban lévő eszkatológiai irodalom szinte a legapróbb részletekig feldolgozta. A legnépszerűbb és a legtöbbet olvasott vallási tárgyú könyvek az utolsó időkről szóló könyvek.

Ezeket forgatva, szinte menetrendszerű áttekintést nyerhetünk az utolsó idők eseményeiről, természetesen gyakran eltérő, vagy éppen egymásnak ellentmondó felfogásban. Ennek egyik oka az, hogy a Biblia gyakran szimbolikus nyelvet használ, vagyis olyan képeket, hasonlatokat és példázatokat, amelyeket nem könnyű értelmezni. Erről sohasem szabad elfeledkeznünk. Különösen áll ez a Jelenések könyvére, amelyet pedig sokan az utolsó idők „forgatókönyvének” tekintenek. Vannak, akik odáig mennek, hogy egy-egy korjelenséget, sőt egy-egy napi eseményt azonosíthatónak vélnek egy-egy próféciával. Ebben igen óvatosnak kell lennünk, nehogy nevetségessé váljunk, mint ahogy az már nem egyszer előfordult olyanokkal, akik hajszálpontosan megjövendöltek bizonyos eseményeket, vagy napra és órára megállapították az Úr visszajövetelének dátumát.

Ennek előrebocsátásával íme az utolsó idők egyik eseménylistája, úgy, ahogy azt H. Schumacher: Die Lehre der Bibel c. könyvében összeállította, – persze, több ilyen felsorolást is elővehetnénk, és ha telne rá az időnkből, összehasonlíthatnánk őket, ami rendkívüli tanulságokkal járna.

De vegyük most csak Schumachert, aki talán a legáttekinthetőbb:

§        Izrael összegyűjtése és megőrzése,

§        Jézus visszajövetele az övéihez (illetve az elragadtatás),

§        A gyülekezet Krisztus ítélőszéke előtt,

§        A gyülekezet jövőbeni feladatai,

§        Az antikrisztus és a nagy nyomorúság ideje,

§        A különböző ítéletek és csapások az antikrisztusi világon,

§        Az utolsó idők Babilonja,

§        Jézusnak, mint királynak és bírónak eljövetele az övéivel, ítélet az akkor élő népek fölött,

§        Az ezeréves birodalom vége,

§        Az utolsó ítélet,

§        Új ég és új föld, az új Jeruzsálem,

§        Az utolsó kitekintés a jövőre

Ezeket az eseményeket természetesen nem tárgyalhatjuk meg egy előadás keretében, ezért csak azokra térek ki, amelyek szerény véleményem szerint a legfontosabbak. Ezek pedig a következők:

1)     Az antikrisztus és a nagy nyomorúság,

2)    Az ezeréves birodalom,

3)    Az új ég és az új föld. (A két utóbbit már az előző előadásunkban is érintettük.)

 

1. Az antikrisztusról

 

Az 1.János 2,18-ban ezt olvassuk: „Gyermekeim, itt az utolsó óra, és amint hallottátok, hogy eljön az antikrisztus, hát most sok antikrisztus támadt, ebből tudjuk, hogy eljött az utolsó óra.” Ebből az idézetből világos, hogy az utolsó időkre teljesen az antikrisztus nyomja rá bélyegét. Ezért volt mindig balgaság az az optimizmus, hogy a történelmi fejlődés során majd szépen, minden akadály és bonyodalom nélkül megvalósul Isten országa (királysága). Anélkül, hogy dualista nézeteket vallanánk, azt mégiscsak látnunk kell, hogy a történelem színpadán két hatalmas erő küzd egymással: Isten és nagy ellensége, a Sátán (Ellenkező). Nem mintha a gnózis szellemében két egyenrangú fél küzdene egymással (a világosság és a sötétség, a szellem és az anyag, a jó és a rossz), hanem arról van szó, hogy Istennek van egy alapelve, amely szerint mindenkinek el kell játszania a maga szerepét, mindennek be kell érni (Lásd a búza és a konkoly/vadóc példázatát). Tehát a Sátán is szabadságot és lehetőséget kapott arra, hogy végigharcolja a maga istenellenes harcát. Aminthogy az ember is szabadságot és lehetőséget kapott arra, hogy végigjárja a maga útját. (Tékozló fiú példázata)

De kicsoda is a Sátán? Egy szellemi rendszer, vagy személyes hatalom? Mind a kettő. Ezért történhetett meg, hogy a Sátán mindig képviselve volt és van ma is a világon. A Sátán nagy előfutárai közé tartoztak: Kain, Nimród, Bálám, Góliát, Néró, Mohamed, Napóleon, Hitler, Sztálin. A reformátorok a pápaságot is antikrisztusi intézménynek tartották. Érdekes, hogy a pápa latin címének, a Vicarius Filii Dei latin számértéke 666, az antikrisztus száma és bélyege. A racionalista bibliatudomány ezt Néró császárnak, a nagy keresztyénüldözőnek tulajdonította.

A Sátán eredetére itt nem térek ki. Erich Sauer üdvtörténeti tanulmányaiból nagyon sokat tudhatunk meg róla. (A megfeszített diadala; Isten, emberiség, örökkévalóság) Itt csak annyit róla, hogy ő a nagy ellenség (héber neve: Ellenző), aki azonban nemcsak harcol Isten ellen, hanem utánzója is Istennek (durvábban: Isten majma). A Szentháromságot másolva ő is hármas létű és megjelenésű: ellen-isten, ellen-fiú, ellen-szellem, azaz ördög, antikrisztus és hamis (ál-) próféta.

Mi tulajdonképpen a Sátán célja? Röviden és egyszerűen fogalmazva nem kevesebb, mint az, hogy elhódítsa Istentől a világot, ezért elébe akar vágni a megváltásnak és Isten helyett ő akarja megvalósítani újra a Paradicsomot a földön, és ő akar a világnak istene lenni. Ezért, mielőtt Jézus visszajön a földre, hogy helyreállítsa Isten Országát, a Sátán megelőzi őt az antikrisztus személyes megjelenésével. Mint már utaltam rá az imént, az antikrisztusnak mindig voltak előfutárai, de most személyesen ő maga fog megjelenni.

Sokan találgatják, hogy a zsidók közül vagy más népek közül származik-e majd, hol és milyen formában fog fellépni. Vannak, akik szerint inkognitóban már itt van valahol, s csak arra a pillanatra vár, amikor majd nyilvánosságra kell lépnie. Bárki legyen is, annyi bizonyos, hogy zseniális ember lesz, „übermensch”, aki varázslatos személyiségével sokakat megnyer magának, hiszen amint már mondtuk, nemcsak az Úr ellen harcol, hanem helyettesíteni, pótolni kívánja, tehát személyiségében is sokat mutat az igazi Krisztusból.

 

2. Az antikrisztusi birodalom

 

A személyi kérdésnél is fontosabb az, hogy miben áll majd az antikrisztus uralma, milyen lesz az ő „országa” (királysága). Ezt pedig így foglalhatjuk össze: olyan világállamot teremt, amely kiterjed majd az egész földre és magában foglal minden nemzetet. („adtak neki teljhatalmat minden törzsön, népen, nyelven és nemzeten.” Jel. 13,7) Diktatúrája teljes politikai és hatalmi egységet teremt, amilyet Sztálin is megpróbált megvalósítani. A történelem utolsó szakaszát tehát nem háborúk jellemzik, hanem olyan békekorszak lesz, amilyen volt Jézus születésekor Augusztus császár idején a római birodalomban.

A gazdasági élet, az ipari termelés, kereskedelem, pénzügyek teljesen egy kézbe kerülnek. Senki, aki a Fenevad (antikrisztus) bélyegét fel nem vette, nem részesülhet a javakban. A bankok, nagy konszernek és monopóliumok központi irányítás alá kerülnek. A szociális problémákat megoldják, a társadalmi gondoskodás mindenkire kiterjed. Megvalósul a jóléti állam.

Vallási tekintetben is teljes világegység valósul meg. Amit évszázadokon és évezredeken át nem sikerült a különböző vallások és felekezetek közt elérni, azt megteremti az antikrisztus. Egyetlen kultusz létezik csupán, mégpedig az ő kizárólagos imádása. Már ebből is nyerhettünk ízelítőt a sztálini és hitleri személyi kultuszban. Szépen mondja E. Sauer: Míg Krisztusban Isten emberré lett, addig az antikrisztusban az ember lesz istenné. Ezzel természetesen megszűnik minden lelkiismereti szabadság. Létrejön a világegyház, az állam és az egyház összeolvadása. Az antikrisztus imádata természeténél fogva egyben emberimádatot, emberkultuszt is jelent. Az antikrisztusi vallás tulajdonképpen nem más, mint emberközpontú önistenítés, önmegváltás vallása. És ez tetszeni fog a tömegeknek. Az ellenállóknak a legsúlyosabb üldözésekkel kell szembenézniük, sok lesz a mártír. Az antikrisztusi uralom tehát, szemben az általános hiedelemmel, nem vallástalan, hanem nagyon is vallásos korszak lesz, – csak negatív előjellel –, vagyis démoni tartalommal.

A Jelenések könyve szerint az antikrisztusi birodalmat sorozatos csapások és isteni ítéletek érik, amelyekre itt nem térek ki. Mindezek ellenére azonban létrejön az önmegvalósításnak és önistenítésnek egy olyan nagyszabású kísérlete, amilyen a babiloni torony építése volt. A Jelenések könyve nem is nevezi másnak ezt az antikrisztusi birodalmat, mint Nagy Babilonnak, nagy paráznának és a föld utálatosságai anyjának. (Jel. 17,5) Viszont a hívők számára ez lesz a nagy nyomorúság ideje, amelyről az Úr beszélt. (Mát. 24)

 

3. Mikor jelenik meg az antikrisztusi birodalom?

 

Mikor jelenik meg az antikrisztus, illetve mikor valósul meg az antikrisztusi birodalom? A 2.Thesszalonikai levél 2. részében Pál azt írja, hogy: „az Úr napját megelőzi a törvénytiprás (pusztulás) fiának megjelenése, amit most még visszatart valami. Nem emlékeztek rá, hogy amikor még nálatok voltam, megmondtam nektek mindezt? És azt is tudjátok, hogy mi tartja vissza most még, hogy a maga időszakában lelepleződjön… csakhogy annak, aki azt most még visszatartja (lefogva tartja), félre kell az útból tolatnia.” Igen, a thesszalonikaiak tudták, ki az, de azóta sem tudja senki – mondják az exegéták. A nagy egyházatyák: Iréneus, Tertuliánus, Chrisostomus a római birodalmat, mint kultúr- és jogállamot tartották, ennek a visszafogó erőnek mások, különösen a mai igemagyarázók közül az elragadtatás előtt álló gyülekezetre gondolnak. E felfogás szerint a gyülekezet elragadtatásának éppen az a lényege, hogy ezzel megmenekül a nagy nyomorúságtól. Némelyek viszont ezt egyenesen erkölcstelen felfogásnak tartják azokra gondolva, akiknek át kell majd élniük az üldöztetéseket. (Csia)

Minden esetre ezt a fontos eszkatológiai dátumot sem ismerjük, abban viszont egyértelmű a prófécia, hogy az antikrisztusi birodalom csúcspontja egyben megítélésének és pusztulásának is az időpontja. A nagy nyomorúság és az ítéletek borzalmai megrázzák az egész földkerekséget. Ezekről van szó a Jelenések könyve 16. és 17. fejezetében, a hét pecsét, a hét mennydörgés, a hét pohár és az apokaliptikus lovasok megjelenésében. Ekkor megy végbe az armageddoni csata. Amikor ezeket a próféciákat olvassuk, akkor kétszeresen is bölcs dolog E. Sauernek idevonatkozó megjegyzéseit figyelembe vennünk: „Ezek mind prófétai rejtjelek, amelyeket még egy ember sem oldott meg megtámadhatatlan bizonyossággal. Majd a beteljesedés adja meg Magyarázatot.” Végül mennyei seregek élén megjelenik Krisztus (Jel. 19,11-16), és miként az utolsó előtti szó az antikrisztusé volt, úgy az utolsó szó Krisztusé lesz. „És foglyul esett a fenevad és vele együtt a hamis próféta, aki a csodákat tette az ő nevében, amelyekkel megtévesztette azokat, akik a fenevad bélyegét magukra vették és imádták az ő képmását: élve vettetett mind a kettő a kénnel égő tűz tavába.” (Jel. 19,20) A következő, 20. részben magát a Sátánt illetően pedig azt írja János apostol: „És láttam, hogy egy angyal leszállt a mennyből, az alvilág kulcsa volt nála és egy nagy lánc a kezében. Megragadta a sárkányt, az ősi kígyót, aki az ördög és a Sátán, megkötözte ezer esztendőre, levetette a mélységbe, bezárta és pecsétet tett rá.” /Jel. 20,1-3)

 

4. Az ezer éves birodalom kezdete (királyság)

 

A Sátán megkötözésével elérkezik a várva várt idő, a beteljesedés napja, az üdvtörténelem legszebb korszaka: Isten országának (királyságának) a helyreállítása, amelyet a Jel. 20,4. alapján Ezeréves Birodalomnak nevezünk. Ha elfogadjuk, hogy Jézus már előzőleg visszajött az ő gyülekezetének elragadtatására, akkor ez a második visszajövetele. Minden esetre ez pontosan úgy történik, ahogy a prófécia szól róla: „Íme, eljön a felhőkkel, meg fogja Őt látni minden szem, azok is, akik átdöfték Őt, és gyászt ül miatta a föld minden törzse. Úgy lesz! Ámen!” (Jelenések 1,7) 

Az ezeréves uralom a népek megítélésével kezdődik a Jósafát völgyében. Csak az akkor élő emberek állnak ítélőszék elé, a halottakra majd az utolsó ítélet alkalmával kerül sor. (A Máté 25-ben található prófécia szerint ez összeolvad az utolsó ítélettel. Vannak exegéták, akik itt rámutatnak arra, hogy az ószövetségi próféciákban is összeolvad Jézus első és második eljövetele.)

Az Ezeréves Birodalom – hogy úgy mondjam – legfőbb érdekeltje és szereplője a zsidó nép. A gyülekezet, az eklézsia már beérkezett, az elragadtatás által eggyé vált Urával és együtt is jön vissza vele ezeréves uralkodására, vagyis a Királyság helyreállítására. A Királyság, vagyis Isten országának az ügye és a zsidó nép sorsa viszont elválaszthatatlan egymástól.

A zsidó nép titkára nem térhetek ki részletesen. Itt csak annyit, hogy ez a nép nem egy a népek közül, hanem a NÉP, amelyet Isten arra választott ki, hogy benne és általa áldassanak meg a föld többi népei. Ez a csodálatos nép a csodák népe, – mondja Veldkamp holland teológus. Tudjuk azonban, hogy Izrael elutasította a Messiást. A tradicionális keresztyén teológia ezt úgy dolgozza fel, hogy ezzel, mint nép, Izrael befejezte történelmi szerepét, és helyébe Krisztus gyülekezete, az egyház lépett. A megtért zsidókból és pogányokból álló egyház képezi immár az új, Szellemi Izraelt, Isten népét. Pál apostol azonban a Római levél 11. fejezetében arról tesz bizonyságot, hogy Isten nem vetette el végleg az ő választott népét, hanem amikor majd a pogányok száma betelik, akkor az egész Izrael kegyelmet talál és megtér.

Hogy Isten valóban munkálkodik Izrael megújulásában, azt a zsidók Palesztinába való visszavándorlása bizonyítja. Izrael államának megalapítása a legnagyobb történelmi csodák közé tartozik és rendkívüli, kimagasló eszkatológiai jel. Ezzel tulajdonképpen Ezékiel próféta nagy látomása kezd megvalósulni Izrael feltámadásáról. (Ezékiel 37) Egyelőre azonban Izrael, mint nemzet tért vissza ősi földjére, de ott Isten népévé fog válni. Ezt akarja megakadályozni kegyetlen támadásaival az antikrisztus a nagy nyomorúság idején.

Amikor azonban az ég felhőin megjelenik Jézus, mintha pikkelyek esnének le Izrael szemeiről (mint Pál szemeiről egykor) és felismeri Messiását. Sírással térnek meg hozzá, mély bűnbánatukban maguktól fognak megundorodni, ahogy Ezékiel 36-ban olvassuk: „Akkor visszagondoltok arra, hogy milyen gonoszul éltetek és milyen rosszak voltak tetteitek és megundorodtok magatoktól utálatos bűneitek miatt.” Az Úr pedig megkönyörül rajtuk, teljes bűnbocsánatban részesíti őket, kiárasztja rájuk Szent Szellemét, kőszívűk helyett hússzívet ad nekik. Izrael szent néppé válik.

 

5. Élet az ezer éves birodalomban

 

A megváltás célja azonban nemcsak Izrael, hanem a többi népek is. És a pogány népek is megtérnek mind, de nem olvadnak be Izraelbe, hanem mindegyik megőrzi a maga nemzeti azonosságát és anyanyelvét. Most a szó valódi értelmében lesznek keresztyén nemzetek, amelyek már nem versengenek és harcolnak egymással, hanem békében és harmóniában élnek egymás mellett Krisztus uralma alatt, aki a prófécia szavai szerint „Vasvesszővel legelteti azokat.” (Jel. 19,15) Miután a Sátán meg van kötözve, nem vezetheti félre az embereket és nem uszíthatja egymás ellen a népeket, nincsenek többé viszályok és háborúk.

Mindez pedig úgy valósul meg, hogy Jeruzsálem válik a világ fővárosává és szellemi központjává, ahonnan Isten ismerete és imádata kisugárzik az egész világra. Izrael példaszerű hitével, erkölcsi életével és missziói buzgóságával most tényleg betölti eredeti küldetését, hogy áldására legyen a világnak. Az Urnak hűen szolgáló Izrael mellett itt van az Úr gyülekezete is, az eklézsia, amely közbenjárói papi szolgálatot is végez az egész világért.

De az Ezeréves Birodalomnak nemcsak a lakói lesznek egészen mások, mint az előző korok emberei, hanem a környezet is teljesen megváltozik. Elsősorban a természetben mennek végbe nagy változások. „Örülni fog a puszta és a szomjú föld, vígad a pusztaság és kivirágzik rajta a nárcisz. Virágba borul és vígad, vígan örvendezik.” (Ézsaiás 35,1-2) Mai nyelvünkön tehát úgy is elmondhatjuk, hogy megszűnnek azok a szörnyű környezeti ártalmak és szennyeződések, amelyek tönkretevéssel fenyegetik az egész természeti világot. Az állatvilágban is érzékelhető lesz a béke uralma, a vadság odáig szelídül, hogy a farkas a báránnyal legel együtt, az oroszlán szalmát eszik, mint a marha. (Ézsaiás 11,6-7) És nagy változások történnek az emberek fizikai életében is: megszűnnek a betegségek, nem veszedelemre szülnek az asszonyok és megnő az emberi életkor. „Mert a legfiatalabb is száz éves korban hal meg... Mert népem élete olyan hosszú lesz, mint a fáké.” (Ézsaiás 65,20-22)

Ezekkel a próféciákkal a konzervatív teológia nem tudott mit kezdeni, legtöbbször elspiritualizálta, vagy az új égre és új földre helyezte. Az újabb eszkatológiák az Ezeréves Birodalomra alkalmazzák, mint az Izraelnek tett ígéretek beteljesülését.

 

6. Az utolsó ítélet

 

Mindezek ellenére az Ezeréves Birodalomnak mégis vége szakad. Ugyanis az ezer esztendő végén a Sátán feloldatik bilincseiből és lehetőséget kap arra, hogy még egyszer megkísértse, illetve megpróbálja az emberiséget. Mert Isten alapelve a szabad választás alapján történő döntés. Az eredmény ezúttal is elkeserítő. Kiderül, hogy a bűn nem környezeti és társadalmi probléma, ahogyan azt a világ tudósai és bölcsei oly sokszor és sokféleképpen hangoztatták. Nyilvánvalóvá válik, hogy a bűn, az Isten elleni lázadás kizárólag az emberi szív kérdése. Az Ezeréves Birodalom minden áldása ellenére a Sátánnak sikerül újra szembefordítani a népeket az Úrral és az ő szentjeivel. De ezzel be is telik a mérték; a Sátán a tüzes tóba vettetik, ahol a fenevad (antikrisztus) és a hamis próféta van. (Jel. 20,l0)

És mint a történelem utolsó felvonásának utolsó jelenete, végbemegy az utolsó ítélet. János apostol grandiózus látomása szerint megjelennek a halottak mind, hogy az élet könyvébe Írottak alapján ítéltessenek meg, Természetesen azok, akik az elragadtatás alkalmával már megjelentek Krisztus ítélőszéke előtt, valamint azok, akik az Ezeréves Birodalom kezdetén megítéltettek, már nem ítéltetnek meg újra. Ezért mondja az ige: Boldogok, akiknek része van az első feltámadásban.

De nemcsak az emberek felett hangzik el az utolsó ítélet, hanem a régi világ felett is. Az ég és a föld tűzben elpusztul. Az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomolnak, a föld és a rajta lévő alkotások is megégnek.” – írja Péter apostol. (2.Pét. 3,l0)

 

7. Új ég és új föld

 

De ugyanakkor, amikor elhangzik a régi, az ítéletre és pusztulásra igazán megérett világ utolsó akkordja, felhangzik egy új világnak a nyitánya. Az ítélet tüzéből egy új világ emelkedik ki. „És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt.” – írja János (Jel. 21,1) Az igemagyarázók szerint nem egy egészen másik, hanem egy egészen megújított világról van szó – mint ahogy az ember újjászületésénél is nem egy másik, hanem egy teljesen átformált és megújított lényről van szó.

A megváltott emberiségnek (az Egyháznak és Izraelnek) ez az új föld lesz az otthona. De ami ennek az új földnek csodálatos átalakulásánál is nagyobb áldása lesz, az abból fog állni, hogy nemcsak a megváltott emberiségnek, hanem magának Istennek is a lakhelyévé válik. A túlvilágból evilág lesz, az időből örökkévalóság, – ahogyan azt E. Sauer olyan szépen mondja.

Ez a csoda azáltal valósul meg, hogy a mennyei Jeruzsálem leszáll a földre. Az Atya a Fiúval együtt lakik az új emberi társadalomban. Ezért nincs is szükség templomra a városban, mert az Úr jelenléte fölöslegessé teszi azt. Az egész várost Isten Szelleme, világossága, szeretete és békéje tölti be. Tulajdonképpen az történik meg most, aminek már az első teremtésben is meg kellett volna történnie: Isten és ember szeretetközössége által Paradicsommá válik a föld. Tehát, végülis Isten győz, Isten üdvterve megvalósul, – mégpedig sokkal gazdagabban és tökéletesebben.

Befejezésül arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor a mennyei Jeruzsálem szépségeiről és csodáiról olvasunk, akkor különösen komolyan kell vennünk, hogy a Biblia szimbolikus nyelvén szól hozzánk a prófécia. Csak egy példát említek; amikor az arany utcákról van szó, akkor a szent élet fényéről és tisztaságáról van szó, mivelhogy az arany a fénynek, a napnak a jelképe.

Ez a fény világítsa hát be már most is a szívünket és ne az emberi képzelődés!

 

 

 

SZABÓ IMRE 

 

A mi ádventünk 

(Az utolsó idők III.) 

 

Kecskemét – Emmaus

 

1997. október 27-31. 

 

A mi ádventünk

 

 

Miután Jézus megprófétálta az ő szeretett és megsiratott városának pusztulását, tanítványai megkérdezték tőle: „Mondd meg nekünk, mikor lesz ez és mi lesz a jele a te eljövetelednek?” (Mt. 24,3) Azóta is így történik ez, azok, akik komolyan veszik az Úr visszajövetelét, sőt, sóvárogva várnak arra a dicsőséges napra, nem képesek úgy élni, hogy az ezzel kapcsolatos kérdések ne foglalkoztatnák őket. Az egyháztörténelem egyértelműen igazolja, hogy a hit hanyatló korszakaiban szinte teljesen kihunyt az eszkatológiai kérdések iránti érdeklődés, viszont ébredések idején újra a középpontba kerülnek az utolsó idők dolgai. Így volt ez a reformáció idején is olyannyira, hogy nem is maradt meg elméleti síkon, hanem odáig ment, hogy Münczer Tamás forradalmi úton mindjárt meg is alapította az „Ezeréves Birodalmat”, ami persze szörnyű következménnyel járt az egész mozgalom számára. Napjainkban újra nagy érdeklődés veszi körül az eszkatológiát. Ehhez a 2000. évhez való közeledés is hozzájárul, – ahogy az első ezredfordulót is nagy várakozások előzték meg.

Előző előadásunkban az utolsó idők tényeivel, eseményeivel foglalkoztunk. Ma az utolsó idők jeleiről szeretnék beszélni, amelyeket persze, nem lehet tisztán elkülöníteni a tényektől, mert egyik a másikba folyik, úgy hogy a jel sokszor már esemény is és fordítva, az esemény inkább még csak jel, mert még nem jutott teljességre. A jeleknek az a célja, hogy Jézus visszajövetelére figyelmeztessenek, illetve felkészítsenek bennünket az Ő várására. Lényegében véve tehát az üdvtörténelem második nagy adventjétől, a mi keresztyén adventünkről lesz szó.

A tanítványok kérdésére az Úr egészen bő és részletes választ adott, amely mind a három szinoptikus evangéliumban megtalálható. (Máté 24; Márk 13; Lukács 21) Ez is igazolja, hogy az ősgyülekezet milyen vigyázva őrizte Jézus eszkatológikus jövendöléseit. De példázataiban is sokat beszélt az Úr az ő visszajöveteléről. Pál apostol leveleiben és a Jelenések könyvében is bő anyagot találunk az eljövendő dolgokra nézve sőt, ez utóbbi könyv a keresztyén próféciák klasszikus könyve. És az Ószövetségről sem feledkezhetünk el, abban is sok olyan prófécia van, amely még ezután fog beteljesedni. Amikor tehát az utolsó idők jeleiről kívánunk beszélni, akkor sokkal inkább a bőség zavarával kell megküzdenünk, mint azok hiányával.

A könnyebb áttekinthetőség kedvéért megpróbáltam négy csoportba szedni az utolsó idők jeleit:

§        Kozmikus jelenségek,

§        Politikai és társadalmi jelek,

§        Erkölcsi jelek,

§        Szellemi jelek.

 

1. Kozmikus jelenségek

 

Jézus jövendöléseiben szinte teljesen egybefonódva jelennek meg a különböző elemek, de azért világosan megkülönböztethetjük azokat az eseményeket, amelyek a természeti világban fognak bekövetkezni. Az Úr szerint kozmikus katasztrófák, földrengések, éhínségek és egyéb megrázkódtatások fogják megelőzni visszajövetelét.

Egy héttel ezelőtt, hogy ezeket a sorokat írom, láthattuk az olaszországi földrengést (mert most már a televízió jóvoltából nemcsak hallhatjuk, hanem láthatjuk is az eseményeket, híreket). Sok keresztyén ember számára ez talán azért volt megrendítőbb, mint a többi, mert Assziszi Sz. Ferenc városát (templomát), sőt, Rómát is érte. A többiről pedig csak annyit, hogy igen sok van belőlük, szinte állandóan mozog valahol a föld, vulkánok törnek ki és tornádók pusztítanak.

A Jelenések könyvében elejétől végig az utolsó időkről van szó.

Néhány hónappal ezelőtt szörnyű képeket láthattunk az afrikai menekülésekről, amelyek során tízezrek és tízezrek pusztultak el az éhínség és a járványok következtében. (egyes felmérések szerint nyolcszázmillió éhező van a világon)

Az égen feltűnő hatalmas jelek (Lukács 21,11) is óriási mértékben megszaporodtak felettünk, hiszen már a számát sem tudjuk azoknak a műholdaknak, űrállomásoknak, űrszondáknak és egyéb szerkezeteknek, amelyek már nemcsak a holdat, hanem a Mars bolygót is elérték. Ezeknek működéséről is szinte naponta láthatunk képeket és hallhatunk jelentéseket.

Jézus idevonatkozó szavai tehát már be is teljesültek, de lehetséges, hogy még sok meglepetésben lesz része a világnak, ha a magunk részéről nem is osztozunk az ufósok hitében, amely szinte már vallássá vált sokak számára.

 

2. Politikai és társadalmi jelek

 

Az emberiség politikai és társadalmi életére nézve megállapíthatjuk, hogy világszerte a legbonyolultabb és legélesebb konfliktusok szövik át. Olyan érdekek és ellentétek feszülnek egymásnak, amelyek megoldhatatlannak látszanak. A második világháború óta nem volt egyetlen nap sem, hogy valahol a világon ne lett volna valamilyen összetűzés, vagy háború. Szörnyű népirtások mennek végbe, a terrorizmus napi jelenséggé vált, s szélsőséges (főleg muzulmán) csoportok olyan mészárlásokat hajtanak végre, amelyek talán az emberiség primitívebb korszakaiban elő sem fordultak. Igen, úgy van, ahogy Jézus mondta: „rettenetes dolgok történnek”. Mindezek mögött a türelem, a tolerancia egyre nagyobb méretű fogyatkozása húzódik, miközben a másik oldalon az agresszivitás egyre nő. Eközben az egész világ az atomfegyverek árnyékában él, szinte szó szerint beteljesül: „nemzet nemzet ellen támad.”.

Ámul az ember, amikor azt látja, hogy olyan népek, amelyek évszázados harcokat vívtak azért, hogy egyesüljenek, most az ellenkező irányba indultak el. A baszkok el akarnak szakadni a spanyoloktól, a skótok az angoloktól, sőt, az észak-olaszok a déliektől, stb. stb. Azt pedig, hogy mit jelent kisebbségi sorban élni, most ne is részletezzük, ne is fájdítsuk szívünket.

Ugyanakkor azonban mintha már elindult volna egy ellenkező folyamat is amely az antikrisztus egységes államának, a Nagy Babilonnak a kialakulását sejtteti. De ezek a jelek egyelőre csak gazdasági, pénzügyi vonalon észlelhetők és már léteznek a világban. Léteznek óriási konszernek, amelyek mindinkább hatáskörükbe vonják a termelést, piacokat, pénzügyeket. Szomorúan tapasztalható ez a mi hazánkban is, amely gazdaságilag egyre függőbb helyzetbe kerül a nagy külföldi cégektől.

 

3. Erkölcsi jelek

 

Erkölcsi téren is hatalmas és baljóslatú folyamatoknak lehetünk tanúi. Pál apostol szerint nemcsak az isteni kijelentésben részesült ószövetségi és újszövetségi nép hordoz erkölcsi felelősséget, hanem a pogány népek is, mikor ugyanis azok a nemzetek, melyeknek nincs írott törvényük, természetszerűleg teszik a törvény dolgait, bár törvényük nincs, maguk képezik a törvényt maguknak, ezek ugyanis kimutatták, hogy a törvény kívánta tett a szívükbe van írva…” (Róma 2,14). És csakugyan, a néprajztudomány kimutatta, hogy nemcsak a kultúrnépeknek, hanem az un. bennszülötteknek, a primitív törzseknek is megvan a maga erkölcse. Pontosabban meg volt, mert éppen az tapasztalható világszerte, hogy a közerkölcsök hanyatlásnak indultak. Ami régen tilos volt, az most szabad utat nyer, amit szégyelltek, azzal most dicsekszenek. A médiák által terjesztett pornográfia és banditizmus behatol a világ legtávolabbi zugaiba is. Már régóta nincsenek „ártatlan” népek.

Sajnos, azonban, az erkölcsi hanyatlás éppen Európában a legmegrendítőbb, amit mégiscsak még ma is a keresztyénség hazájának kell tekintenünk. A 2. Thesszalonikai levélben azt olvassuk, hogy az Úr napját megelőzi a törvénytipró, a kárhozat fiának megjelenése, sőt, hogy a törvénytiprás titokban már folyik is, és ezt az jellemzi, hogy fölébe emeli magát mindannak, ami istennek, ami szentnek mondható. A magyar nyelvnek van egy ideülő kifejezése: Nem ismer sem Istent, sem embert. Ez a minden erkölcsi és szellemi értéket semmibe vevő lelkület kezd elhatalmasodni, és gátlástalanul fölibe emelkedni nem csak az európai keresztyénségnek, hanem az európai humanizmusnak is.

Kell-e sokat beszélnünk korunk immár megszokott jelenségeiről: a terrorizmusról, a szexuális infernóról, homoszexualitásról, stb.? Minden mai bűn természetesen létezett régebben is, de bűnnek és eltévelyedésnek számítottak, most pedig közvélemény által elfogadott, legitim életvitelnek és életstílusnak tekintendők.

A temérdek példából, amelyet itt idézhetnék, csak egyet emelek ki: Weldkamp holland lelkész, aki egy érdekes könyvet írt az utolsó idők dolgairól, a mai ifjúság lelkiállapotáról szólva ezt írja: „Az ifjúság felrúgott minden törvényt és korlátot. Valósággal feje tetejére állt az ősi rend, ma már a gyermek parancsol a szülőnek és nem fordítva. Az idősebb generációk valóságos félelemben élnek a gyermekektől.” Ezt újabb hírekkel is meg lehet erősíteni. A múltkor olvastam az egyik lapban, hogy Amerikában már sok iskola bejáratánál éppen olyan szűrővizsgálatot kell tartani, mint a repülőtereken, mert sok gyermek fegyvert hoz magával az iskolába, és bizony nem egyszer rá is lőnek a tanárra, vagy egymásra. Fékevesztett világ ez már, és ha nem is jelent vigaszt, azért jó arra gondolnunk, hogy mindez már az utolsó idők jeleihez tartozik és Jézus közelségére utal.

E tragikus jelenségek mögött pedig a szeretet elfogyása áll. „A szeretet sokakban meghidegül.” (Máté 24,12) – mondja Jézus. A 2. Timótheus levélben Pál azt mondja, hogy az emberek szeretetlenekké válnak. Egy hasonlattal élve azt lehetne mondani, hogy az északi sark jégmezői leereszkednek a meleg óceánokra. (Ez a hasonlat azért kívánkozik ide, mert állítólag olyan légköri változások mennek végbe most, amelyeknek pontosan ez lesz a fizikai következménye.) Mindenesetre szellemileg csakugyan afelé tartunk, hogy kihűl a világ, ami pedig nem jelent egyebet, minthogy a gyűlölet uralkodik el a földön.

Ez a gyűlölet elsősorban Krisztus valódi követői ellen támad és nem a látszatkeresztyének ellen. Sőt, éppen a látszatkeresztyének igaziak elleni gyűlölete lesz a leghevesebb. „Mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért.” – mondja Jézus. (Lukács 21,17)

A 2. Timótheus 3,l-5-ben ezt olvassuk: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárgók lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek, szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket keresik, mint Istent. Az ilyenek a kegyesség látszatát megőrzik ugyan, de megtagadják annak erejét.” A kommentárok csaknem egyöntetűen megegyeznek abban, hogy itt visszaesett, illetve látszatkeresztyénekről van szó és nem a világ fiairól, akik nem tartoznak az eklézsiához. Az utolsó idők legszánalmasabb figurái a látszatkeresztyének lesznek.

A gyűlölet behatol a családokba is, amikor üldözés támad: „Akkor testvér a testvérét, apa a gyermekét adja halálra, gyermekek támadnak szüleik ellen és vesztüket okozzák.” – mondja Jézus a Márk szerinti evangéliumban. (Márk 13,12)

Ez is olyan jel, amely már itt közöttünk is beteljesedőben van. Tudunk esetekről, amikor szülők feljelentették gyermeküket és a rendőrséghez fordultak segítségért, mert azok úgymond, felhagytak a normális élettel és szektások lettek, és tudunk gyermekekről, akik csak azért látogattak haza vidéken élő hívő szüleikhez, hogy közöljék, minden kapcsolatot megszakítanak velük, mert egy történelmi egyháznak tagjai, és nem hajlandók belépni abba az új gyülekezetbe, amely szerintük az Úr egyedüli és igaz egyháza.

Az utolsó idők embereinek jellemzői egy jóléti társadalomra utalnak, melyben csak az számít, ami élvezhető, amit elfogyaszthat, csak arra vágyik, ami testi. Nagyfokú „eltestiesülés” megy végbe, vagy ahogy azt valaki nyersebben kifejezte: a legdurvább elállatiasodás történik. Jézus pedig ezt így fejezi ki: „Ahogyan Noé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfia eljövetele is. Mert amiképpen azokban a napokban, az özönvíz előtt ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába és semmit sem sejtettek, amíg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta, úgy lesz az Emberfiának eljövetele is.” (Máté 24,37-39) Mert nem is akarták sejteni, mert nem is érdekelte őket. Pontosan ilyen érdektelen az emberek többsége ma is minden iránt, ami túl van testi igényein.

 

4. Szellemi jelek

 

Még ezeknél is súlyosabb megpróbáltatásokat jeleznek az utolsó idők szellemi jelei és jelenségei. A legnagyobb kísértést, megpróbáltatást az álkrisztusok és hamis (ál) próféták megjelenése jelenti. „Sokan jönnek majd az én nevemben (nevemmel, rám hivatkozva), akik azt mondják: én vagyok a „Felkent” (Krisztus)... Sok hamis (ál) próféta támad és sokakat megtévesztenek (félrevezetnek)... Mert hamis (ál) felkentek (krisztusok) és hamis (ál) próféták állnak majd elő, jeleket és csodákat tesznek, hogy megtévesszék, ha lehet, a választottakat is.” Mindezt ugyanabban az egy prófétai beszédben mondja az Úr (Máté 24), ami arra utal, hogy milyen fontosnak tartotta felhívni a követőinek figyelmét éppen ezekre a jelenségekre.

Ilyen hamis (ál) felkentek (krisztusok) különben minden időben felbukkantak valahol, újabban leginkább Amerikában. Az a megdöbbentő, hogy ezek az emberek mindig követőkre találnak. Sőt, megtörtént, hogy valaki egyenesen a megtestesült Atya Istennek mondta magát, és el is hitték sokan. A hamis bíró példázatában azt kérdezi az Úr: „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lukács 18,8) Hát, azt nemigen talál majd, de hiszékenységet annál többet.

Ezeknél a kirívó eseteknél azonban sokkal veszedelmesebbek a hamis (ál) próféták, többek között éppen azok is, akik az utolsó időkkel kapcsolatban újabb és újabb csalhatatlan információkkal állnak elő.

Sajnos, itt ki kell térnem arra a fundamentalista tanításra, amely a karizmatikus ébredést az utolsó idők legnagyobb ördögi csalásának tartja, amivel az egész keresztyénséget meg akarja rontani, mondván: „A karizmatikus mozgalomban megnyilvánuló szellem nem a Szent Szellem, hanem ördögi szellem, a kegyelmi ajándékok nem felülről, hanem alulról valók, stb. Könyvek tömegei jelennek meg erről a „veszedelemről”, elhatárolják magukat a karizmatikusoktól, s már azt is megszállott embernek minősítik, aki nyelveken is imádkozik.

A másik nagy pozitív jel Izrael népével kapcsolatos. A római levélben Pál apostol világosan beszél arról, hogy Isten nem vetette el végleg az ő választott népét, hanem amikor majd a pogányok száma betelik, akkor újra beoltja a nemes olajfába, vagyis, kegyelmet talál és megtér. Ezékiel próféta látomása szerint Isten először úgy gyűjti össze Izraelt, mint száraz csontokat, aztán hússal borítja be őket, majd szellemet lehel beléjük. A múlt század végén éppen egy pesti zsidó férfi, Herzl Tivadar szívében született meg a zsidó haza újraalapításának gondolata. Az első világ-állam háború után az u.n.. Belfour Nyilatkozatban a nagyhatalmak elismerték a zsidók letelepedési jogát Palesztinában, a második világháború után pedig, 1948-ban megalakult a zsidó állam. A Jézus visszajövetelére vonatkozó próféciák beteljesülése nem képzelhető el Izrael országa és Jeruzsálem nélkül. És 1948-óta ez is megvalósult újra, hogy a Paruzia közelségének leghatalmasabb jele legyen.

Ehhez a pozitív jelhez, sajnos egy negatív jelet is csatolnom kell még, amely legsúlyosabb az összes közül. Ez pedig mind a zsidóság, mind a keresztyénség egyre növekvő és súlyosbodó üldözése. Ez odáig fajul, hogy Jézusnak így kellett szólnia: „...olyan nagy nyomorúság lesz akkor, amilyen nem volt a világ kezdete óta mostanáig és nem is lesz soha. Ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem menekülhetne meg egyetlen halandó sem, de a választottakért megrövidülnek azok a napok.” (Máté 24.) De ez már az antikrisztus személyes megjelenésének napjaihoz tartozik, amivel közvetlenül az Úr visszajöveteléhez érkezünk.

 

Hogyan kell várnunk Jézust?

 

Mindezek után magától adódik a kérdés: Hogyan kell várnunk és készülnünk erre a napra? Ahogyan a jelekre nézve, úgy erre a kérdésre is bő feleletet találunk az igében. Elsősorban maga az Úr figyelmeztet bennünket: „Ne féljetek...., ne rettenjetek meg..., ne tévesszenek meg titeket...”, stb. Itt azonban mindössze három pontban szeretném összefoglalni a Jézus-várás legfőbb követelményeit.

§        Az első és legfontosabb az éberség,

§        a második a szolgálat,

§        a harmadik pedig az életünk megszentelődése.

A) „Ti azonban testvéreim, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvajként lepne meg titeket, hiszen valamennyien a világosság és nappal fiai vagytok, nem vagytok az éjszakáé, sem a sötétségé. Akkor ne is aludjunk, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok.” (1.Thessz. 5,6) Ez elsősorban azt jelenti, hogy naponként az IGE világosságában éljünk és az ige világosságában figyeljünk az utolsó idők jeleire, nem pedig mindenfajta híreszteléseknek és mendemondáknak higgyünk. Ne akarjuk az Úr figyelmeztetése ellenére mégis megállapítani az Ő visszajövetelének napját és óráját. Meg kell értenünk, hogy a jelek éppen azért adattak meg, hogy, ha nem is ismerhetjük a pontos dátumot, mégis az Ő közelségében éljünk és készen legyünk az érkezésére. Erre nézve mondta el Jézus példázatát a virrasztó szolgákról, akik várják uruk hazaérkezését a menyegzőről, hogy azonnal ajtót nyissanak neki. (Lukács  12,35)

B) A következő példázatban pedig az okos és gonosz szolgákról beszél. Eszerint boldog az a szolga, aki szolgatársainak kiadja az eledelt, s ilyen munkában találja visszatérő ura. Az írásmagyarázók szerint ez nem más, mint az az egymással törődő testvéri szeretet, amelyre kötelesek vagyunk, mint az Úr gyermekei. Megtörténhet azonban, hogy a szolgák elkezdik verni egymást és sajnos, ez nem csak a példázatban, hanem a valóságban is megtörténik nem egyszer, és így egy verekedő, veszekedő lelki családdá válunk, aminél alig van visszataszítóbb képe a keresztyénségnek. (Lukács 12,41-48)

Az elmúlt években nem egyszer beszéltünk és írtunk erről az antikarizmatikus „ördögűzésről” – többek között ezeken az emmausi konferenciákon is. Itt most csak annyit ismétlek meg, hogy minden tévedést és visszaélést természetesen el kell ismernünk, de a Szentírás kontrollja alatt és nem bizonyos teológiai irányzatok és iskolák kritikája alapján. De a legkíméletlenebb kritika esetében sem hihetjük azt, hogy az az immár többszázmillió keresztyén, aki karizmatikus hívőnek nevezhető, egytől egyig megszállott embernek bélyegezhető. Ha a tíz szűz példázatára gondolunk, amely egyike a Krisztus visszajövetelére vonatkozó legkomolyabb tanításoknak, s amelyben az olajnak, a Szent szellem jelképének van döntő szerepe, akkor igen gyanúsnak kell találnunk azt a törekvést, amely minden pneumatikus jelenséget (egészen konkrét és gondos megvizsgálás nélkül) egy kalap alá vonva sommásan ördögi eredetűnek ítéli.

A keresztyénségen belüli vádaskodások természetesen szakadásokhoz, Krisztus testének további szétszaggatásához vezetnek, ami súlyos akadályt jelent az evangélizáció és ébredés szolgálatában. Pedig ébredésre ezekben az utolsó napokban nagyobb szükség van, mint valaha. Nem tömegébredésekre gondolok, hanem minőségire. A tömegek és mindaz, ami tömeges jellegű, egyre inkább, valóban ördögi hatások alá kerül. Arra a nagy vallásos megújulásra, reneszánszra gondolok, amely NEW AGE NÉV ALATT AZ EGÉSZ VILÁGRA KITERJED. Ez a vallásos megújulás azonban távol esik a keresztyénségtől, lényegében véve régi babonás hiedelmek és keleti vallások szinkretizmusáról van szó. Lényege az, hogy az ember az örök és végtelen világszellemnek egy darabja, s így maga is isteni lény, csak ennek nincs tudatában. Arra van szükség, hogy megvilágosodjon és különböző vallásos gyakorlatokkal és eszközökkel elinduljon a megistenülés útján. Ez az utolsó idők igazi antikrisztusi mozgalma, hiszen nem nehéz felismerni, hogy az igazi Krisztust és a valódi megváltást igyekszik kiküszöbölni, illetve pótolni.

A NEW AGE különböző formái hazánkban is igen elterjedtek és sajnos, a komolyabb keresztyén körökből is szedi az áldozatait. A védekezés azonban nem állhat abban, hogy lemondunk minden karizmatikus megnyilvánulásról csak azért, mert a NEW AGE mozgalomban is vannak szellemi* megnyilvánulások. A szellemek megítélésének ajándékával nem nehéz különbséget tenni és különben is rögtön mindent eldönt, hogy ÚR-nak vallja-e valaki Jézust, vagy nem.

Az utolsó idők jelei közt van két pozitív dolog is. Az egyik az evangélium hirdetése az egész világon. „Isten országának (királyságának) ezt az evangéliumát hirdetik majd az egész világon.” (Máté 24-ben mondja Jézus) Ez egyike a legnagyobb mértékben beteljesedett jeleknek. A médiák hihetetlenül fantasztikus kifejlődése során ma már valóban ott tartunk, hogy lehetségessé vált az evangélium mindenütt való hirdetése, és talán alig van már olyan nép, amely ne hallotta volna.

(Csak zárójelben mondom el azt az igen szellemesnek mondható megjegyzést, hogy talán Jézus visszajövetelét is úgy láthatja minden szem, hogy azt a televízió közvetíti.)

Annyi bizonyos, hogy a médiáknak óriási szerep jut az evangélium terjesztésében napjainkban. Ugyanakkor tapasztalnunk kell azt is, hogy az antikrisztusi erők is hatalmas mértékben használják ki a technika adottságait. Éppen nemrég olvastam egy cikket, amely szerint valószínűsíthető, hogy az antikrisztus bélyege az emberek bőre alá beépített chip lesz majd.

De nemcsak egymásnak tartozunk szeretettel, hanem a világnak is. Péter apostol arra a gúnyos kérdésre, hogy hol van az ő (Jézus) eljövetelének ígérete, azzal válaszol, hogy „nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzánk, mert nem akarja azt, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen (megmeneküljön).” (2. Péter 3,9) Arra hivattattunk el tehát, hogy bizonyságtevő szolgálatot végezzünk az emberek között, és ez nemcsak szeretetünk próbája, hanem az Úr iránti engedelmességünk mértéke is. Az Úr várása nem jelenthet önző henyélést számunkra, mint akik már örökre elrendezték a dolgukat, – utánunk pedig jöhet a vízözön, illetve tűzözön.

C) Végül harmadik feltétele a Jézus-várásnak az, hogy szent életben járjunk. „Milyeneknek kell lennetek nektek szent életben és kegyességben, akik várjátok és sóvárogjátok Isten napjának eljövetelét!” – kiált fel Péter apostol. (2.Péter 3,11) A tíz szűz példázatában, amelyet már idéztem, legfontosabb az olaj, amely a  Szent Szellem jelképe. Pál apostol pedig azt írja: „Teljesedjetek be Szent Szellemmel!” – mert csak a Szent Szellem világosságában és erejében élhetünk szentül és fedhetetlenül. Már pedig az Úr azt szeretné, ha tisztán és szentül, ránc, vagy bármi hasonló nélkül állíthatná maga elé az ő gyülekezetét, eklézsiáját. Ef. 5,25.

Egy eszkatológiai tanulmány szerint az Úr visszajövetelének három féle jellege van: 1. Az ő gyülekezetéhez, egyházához úgy jön vissza, mint vőlegény a menyasszonyához. 2. Izraelhez úgy jön vissza, mint Király az ő népéhez. 3. A világhoz pedig úgy jön vissza, mint Bírája.

Ha igaz, akkor mi az Úr gyülekezete volnánk, vagyis az Ő menyasszonya. Egy menyasszonynak pedig ugye nem jelent szenvedést, terhet az ő szeretett vőlegényére való várakozás, hanem ellenkezőleg, még a legnehezebb időkben is és körülmények közt is örömet és boldogságot. De éppen ezért mégis csak felsóhajthatunk: „Miért késel Jézus, nőnek már az árnyak. És a Biblia utolsó szavával mi is mondhatjuk: Jöjj, Uram, Jézus!